Életem része
Beszélgetések a BMSZKI legrégebbi dolgozóival és lakóival
"Nekem ez '70 óta az állandó bejelentett lakásom."
Hadobás István leszázalékolt nyugdíjas - lakó
1970 óta vagyok itt a Dózsán. Állami gondozott voltam, és hát tulajdonképpen az "állam" helyezett ide. Ez munkásszálló volt, de több ilyen intézmény is volt akkor, volt egy a Könyves Kálmánon és volt egy a Dobozi utcában. Én a Makarenko utcából kerültem ide. Hogy is szokták ezt mondani? Mindig különös tekintettel figyeltek rám, nem vagyok egy rossz gyerek. Az ottani igazgató mondta, hogy majd ő elhelyez engem, és így sikerült ide kerülnöm.
Az épület akkor szürke volt. Kicsit jobban nézett ki a belső rész. A hallban, a bejárattól balra fotelok voltak, bőr fotelok, asztal, virágok — nagyon sok virág volt — és napi sajtó járt ide. Akkor még nem csúfította ez a rács. De hát akkor ez még munkásszálló volt, a Fővárosi Tanács Átmeneti Munkásszállója és Nővérszállója. Zömmel olyanok laktak itt, akik a Fővárosnál vagy fővárosi fenntartású intézménynél dolgoztak. Én például a Fővárosi Bőrdíszműipari Vállalatnál dolgoztam, igaz, mint segédmunkás.
Ez akkor elég jól megfizethető hely volt. Amikor ide kerültem — '70-ben — lehetett hetente fizetni. 40 forint volt a lakbér hetente. Az órabérem olyan 6 forint körül volt, ha jól emlékszem. Ez a negyven forint tulajdonképpen ugyanazt tartalmazta mint most: szállás, ágynemű, víz, világítás. Csak akkor mondjuk a főzési lehetőség volt kicsit másabb, mert akkor tantuszos volt. Az ember vett egy tantuszt, nyolcvan fillér, egy forint volt, nem is emlékszem már rá. Ezt bedobta és akkor egy köbméter gázt kapott. Az se volt jobb, mert voltak az úgynevezett hiénák, akik ott ültek a konyhán, fel volt nekik készítve a lábas: "Jaj de jó hogy jöttél! Hadd főzzek már meg, már félig kész van." — hát főzzél. Mit mondjon az ember?
A zuhanyzókat úgy '88 körül — még munkásszállóként üzemelt, az biztos — akkor tették fel az emeletekre. Addig fönt csak hidegvizes mosdók voltak. Három-három kagyló volt jobb és bal oldalon is, a jobb oldalit leszerelték, és oda tették fel a zuhanyzókat. Akkor vitték fel a melegvizet és a konyhákat is. Azt hiszem műhelyek lettek a helyén. Ahogy lemegyünk az alagsorba, jobbra az első helység volt a zuhany meg a mosóhelyiség, ott volt öt zuhany, négy kád, és négy mosóteknő. Később centrifugát és mosógépet tettek be. Az szinte egész nap ment, úgy, mint ma.
Eleinte volt mosókonyha is, ott, ahol most a női fapad van. Ez egy eldugott szuterén helyiség volt, nagyon sötét. A hetvenes években meghatározott időben volt a zuhanyzó nyitva, ha jól emlékszem, akkor egy héten háromszor: hét közepén, talán szerdán, és szombat—vasárnap. De a mosókonyhában, ahol mosóteknők voltak, ott ugyanúgy lehetett végülis fürödni, az ember elpancsikolt. Az nyitva volt minden nap, de tízkor azt is bezárták.
Későbbiekben, úgy '80 körül, a hetvenes évek végén, aztán megszüntették a mosóhelyiséget. Szépen megcsinálták. A helyére tettek műhelyeket: lakatos műhely, asztalos műhely volt az első része, és hátul volt egy villanyszerelő műhely. Ezek az intézményeken belüli munkákat csinálták: a Dobozin, a Könyvesen, mert azért ide szociális otthonok és csecsemőotthonok is tartoztak. A mostani Nyírő Gyula kórház, akkor Róbert Károly úti Kórház nővérszállója is ide tartozott, a Könyves nővérszálló is. Ide tartozott a Benczúr, a Dózsa 82, és a Könyves Kálmán körúton is volt egy szociális otthon.
A középső és a jobb oldali szárny női volt, a folyosó le volt választva, akkor nem lehetett átjárni. Külön volt a fürdő, a konyha rész. Én nagyon féltem az átmászkálástól, a férfi női oldal között, mikor megnyitották úgy két éve, de nagyon kellemesen csalódtam. Olyan nagyon nagy problémák nincsenek belőle.
Volt egy portás, és egy ügyelő, aki éjszaka sétált az emeleteken. Ő egy idősebb úr volt, egy joviális úr, egy nyugdíjas. Molnár Pál, itt lakott fönt a harmadikon. Aztán volt egy másik úr, aki a Dobozi utcában lakott, onnan járt be. Régen központi kapcsoló volt, ahol most is van a kapcsoló szoba. Tíz órakor lekapcsolták a folyosó villanyt, egy lámpa égett csak, tízkor bezárták a fürdőt és a konyhát és tizenegykor kapuzárás. Aki később akart jönni, azt le kellett adni előre.
Az ügyelő nyolckor eloszlatta az előtérből a vendégeket, de tíz óráig lent lehetett még ülni a lakóknak. Tíz órakor az ügyelő fölment, szétnézett, nincs-e hangoskodás, nem folyik-e a víz, nincs-e bármi gond. Körbejárta az emeleteket, mire végzett, megéhezett, evett pár falatot, ivott egy kávét és kezdte elölről. És ez így ment reggel ötig. Ötkor kinyitotta a konyhát, a fürdőt, és kezdődött elölről. Másnap más volt, azt hiszem hárman voltak.
Volt egy olyan lehetőség is, hogy föl lehetett iratkozni az ügyelőnél ébresztésre. Ő körbejárta az emeletet és bekopogott ahhoz, akihez kellett. Ezt megszüntették, mert voltak visszaélések: egyik a másikát beíratta ébresztőre, és ez nem volt jó. Utána öt órától volt ez az úgynevezett hangos: öt órától félóránként mondták, hogy mennyi az idő. Aki kelt, annak segítség volt, hogy hallotta mennyi az idő, és vagy kiugrott, vagy lustálkodott még egy kicsit.
A nagyterem helyén akkoriban is kultúrterem volt, de az nagyobb rendezvényekre volt fenntartva. Ahol most a Krízis van, az egy nagy terem volt, aminek másképp volt az elosztása: a hátsó része az úgynevezett női kultúrterem volt. Tehát külön volt a nőknek és a férfiaknak, a férfiaknak elől volt egy kultúrterem rész. Aztán később ezt átalakították, mert a szocialista társadalomban ez még mehetett egy ideig, de rájöttek, hogy nem jó az, ha szétválasztják a férfiakat meg a nőket, mert csak feszültségek alakulnak ki. Akkor ezt az úgynevezett férfi kultúrt átalakították konditeremmé, vagy sportteremmé. Ami annyit takart, hogy volt bicikli, volt ping-pong asztal, volt gyűrű fönt, meg szőnyeg.
A női kultúrban zajlottak az események: Mikulás bál, karácsonyi műsor, és diszkók voltak. Jó, hát én soha nem voltam egy diszkótáncos, de egyszer-kétszer én is lementem, mert azért hiányzott. Én akkor szállodában dolgoztam: tizenegy évig voltam londíner, és ott épp eleget hallottam hangos zenét, ezért sohase szerettem igazán. A nagykultúr nagyobb lakógyűlésekre volt fenntartva, előadások, színházi előadások számára, de azt főleg a vezetőség használta. Tehát ha a Fővárostól jöttek ki értekezletre, vagy továbbképzésre, akkor ott voltak.
Ezekre a kulturális rendezvényekre, Mikulás bálra például, a külső intézetekből lehetett hozni vendéget, vagy át lehetett jönni. Maga a vezetőség is itt volt, például a gondnoknő volt a pénztáros, az ilyenkor kialakított büfében. Akkor még lehetett kultúráltan szórakozni, hiába volt alkohol is. Az emberek mentalitása változott valahogy meg. Ekkora feszültségek nem voltak, mint most. Most elsősorban az alkohol miatt van. Az alkoholt akkor szigorúbban vették. Akkor is voltak kivételek, de nem ennyi. Ez a nemtörődömség, ahogy esik, úgy puffan, így is hajléktalan vagyok, úgy is hajléktalan vagyok.
A rendszerváltásig több lehetőség volt, a rendszerváltás előtt közvetlenül pedig nagyon nagy lehetőség volt kikerülni innen. Akkor nagyon sok lakást adtak, szinte ömlesztették a lakásokat.
Akkor is átmeneti szállás jelleggel működött a dolog, ugye benne is volt a nevében. Kötöttek egy szerződést az emberrel, de általában jobban is segítették, hogy lakáshoz kerüljön. A szerződést öt évre kötötték, és utána meg kellett hosszabbítani, csak nem helyben az igazgatónál, hanem a fővárosnál, a szociális bizottságnál. A szerződést is ott kötötte az ember, és ott kapta meg az úgynevezett beutalót.
Ez a hely "A" kategóriás hely volt. A többi helyeken, úgy a Könyvesen, mint a Doboziban — ami később visszakerült az Üdvhadsereghez — ott többágyas szobák voltak. Itt már akkor egyágyas szobák voltak, egy-két szoba volt, ami kétágyas volt. A férfi részen a 150-es, 148-as, a 147-es és az ablaknál a négyes szoba, volt kétágyas, a többi mind egyágyas volt. Ezek persze nagyobb szobák voltak.
A nyolcvanas években kétágyas szobában ha lakott valaki, ötszázat kellett fizetni mindkettőnek, egyágyasért nyolcszáz forintot kellett fizetni. Akkoriban szüntették meg a heti, illetve napi fizetést, már csak havonta lehetett fizetni. Korábban lehetett azt csinálni, hogy az ember kifizetett annyi napot, amennyi pénze éppen volt.
Áldom az otthon igazgatóját, hogy akkor azt mondta, nekem ezt elintézi, mert nem nekem való az a hely, mármint a Dobozi, meg a többi.
A szintek között nem voltak különbségek, csak annyi, hogy a mozgáskorlátozottak voltak az első emeleten, úgy a lányoknál, mint a fiúknál. A nyolcvanas években, ha jól emlékszem a második és harmadik emeleten kifordították az ajtókat, mert addig befelé nyíltak. Az elsőn a mozgáskorlátozottak miatt nem lehetett megcsinálni, nehogy hirtelen valaki kicsapja az ajtót. Mondjuk kocsisok ott sem voltak, csak inkább mankóval vagy bottal járók.
A lány részen is össze-vissza voltak a szobák, nem volt külön nővérszálló rész. Egyedül a gyógyszertári szobák voltak fixek. Egy pár gyógyszerészlány volt, akiknek a gyógyszerellátó bérelte a szobákat, tehát ha valaki elköltözött, mert kapott lakást, akkor oda a gyógyszerellátó tehetett a helyére másik lányt. De ezek is szétszórva voltak a női részen. Lakott itt válogatott sportoló is, vagy például a Fővárosi Tanács szakácsa volt a szobatársam, de laktak itt óvónők, tanárok, közterületfenntartók, ápolók...
Nagyon-nagyon nehéz volt ide bekerülni. Mindenkinek ki kellett várni a sorát. Az volt a menet, hogy olyan összeköttetéssel, pártfogóval kellett rendelkezni, akinek volt szava. Tehát ha dolgoztam valahol, és volt éppen hely, a főnököm odaszólt a szociálpolitikai osztályra, hogy kell nekik egy hely, akkor bekerülhettem. Utcáról egyáltalán nem lehetett bekerülni. Nagyon-nagyon megnézték, hogy ki kerül ide.
Amíg a Könyvesen tíz tizenkét ágyas szobák voltak, vagy a Doboziban, a Lordok Háza, az is ugye egy sokkal rosszabb hely volt, hát itt az egyágyas szobák — ide bekerülni nagyon nehéz volt.
A későbbiek folyamán a lányok nagyon lezüllesztették ennek a szállónak a nívóját. Nem mentek el dolgozni, hanem kiálltak ide, elmentek szállodába egy-két órára ... Volt is egy olyan gúnyneve a Dózsa szállónak, hogy "kurvatanya". Aztán meg egyre ment lejjebb a nívó, most meg, ha meglátják a személyimben, hogy Dózsa 152, hát nem is tudom... Ez most már egyre inkább amiatt van, hogy hajléktalanellátó intézmény lett, és sokszor a lakókon is múlik. Amikor ezt annak idején átalakították, ezt nagyon rosszul csinálták. Itt egyszerűen az volt, hogy bejött ide — így mondom — a Főváros, és azt mondták, hogy holnaptól kezdve ez egy hajléktalanszálló és kész. Azt hiszem ez '92-ben volt, és azt hiszem '93-ban kezdődött az Iványival.
Az itt lakókat nagyon rosszul érintette ez az átalakulás. Borzasztó volt. Nem tudta senki, hogy mi lesz. Elkezdődtek az átszervezések és a tömeges kilakoltatások, de ez szó szerint így volt. Jöttek a szociális munkások, hogy aki tudja, az vegye fel a rokonsággal a kapcsolatot. Aki dolgozott, az ugye menekült innen, mert nem tudta, hogy mi lesz itt, meg hogy lesz itt. Szóval mindenkit a frász kerülgetett. Ha valakin látták, hogy dolgozott, azt már egyből rakták ki. És ez nem volt jó, mert amikor az emberek veszélyeztetve érzik — bár nem az övéké — azt a kis biztonságukat, akkor kitör a pánik. És itt nagyon is érzékelhető volt az a pánik hangulat.
Mondom, az volt a probléma, hogy itt senkit nem érdekelt, hogy az itt lakókkal mi van. Aki tudott az elmenekült a rokonsághoz, vagy ketten-hárman összeálltak és béreltek egy albérletet.
Már az Iványi Gábor idejében, a Csavargyár utcába és a Kerekes utcába költöztették át a lányokat. A fiúknál is voltak költöztetések, de nem ilyen mértékben. A lányok helyére — itt gyakorlatilag ezekről a kis szárnyakról van szó — oda kerültek később a fiúk. Utána kezdődött el a hajléktalan feltöltés, Budaörsről, innen-onnan. Aztán ide rakták a Menhely központot. Volt itt hétfőn, szerdán, pénteken egy banzáj, a hallban ügyfélfogadás volt. Elkezdődött itt az ihaj-csuhaj, nem lehetett velük mit csinálni, mert ugye ügyfélfogadásra jöttek, és akkor ment az alkohol, a szipu. Levettek egy-két lakót, felszöktek az emeletre, ez nem volt egy egészséges dolog. Mondjuk ez a rács sem egy egészséges dolog.
Még amikor ez itt munkásszálló jelleggel működött, én már akkor bekerültem a lakóbizottságba, mint régi lakó is, meg le is százalékoltak '87-ben. Attól kezdve látom itt a dolgokat. Ennek a lakóbizottságnak gyakorlatilag ugyanaz volt a feladata, mint most a lakók érdekvédelmi fórumának: szervezni dolgokat, a főnökség felé eljárni a lakók érdekében, ez nem mindig sikerült, de azért általában lehetett. Főleg kultúr dolgokat szerveztünk. Amikor az Iványi Gábor volt az igazgató, akkor került sor a kultúrterem felújítására és a belső átszervezésre. Akkor kaptunk különböző játékokat: színes tévét, videót, asztaliteniszt, biliárdot, sakk-készletet, dart's-ot, meg ilyeneket. Én voltam a kultúrfelelős, nekem kellett foglalkoznom ezekkel a dolgokkal, a termet utána kitakarítani, rendesen átadni, átvenni. Felügyelni a dolgokat, a lakókat, hogy minden rendben menjen. Később aztán érdekképviselet lett, abba is beleválasztottak engem is meg a Korcsog Zsuzsit is, mi ketten vagyunk itt a régi lakók. Ezzel az a baj: nincs leírva, hogy konkrétan mi az én dolgom, mit tehetek. Most ha odajön valaki hozzám olyasmivel, hogy ellopták a zuhanyzóban a szappanját, mit mondjak neki? "Apukám nem kell kint hagyni."
Jó régen is voltak ilyenek, akkor még a zuhanyzóban voltak fregolik, meg volt külön helyiség, ahol lehettet szárítani a ruhákat. A hölgyeknél előfordult, hogy a lelakatolt szárítóból, hiába volt körbedrótozva, lelopták a bugyikat. Benyúlt egy kis dróttal és leakasztotta. De volt a férfiaknál is. Hát most menjek oda és mondjam, hogy "Apukám mutasd az alsógatyádat?
Látogatót fogadni régen, a hetvenes években fenn, szobában nem lehetett. Illetve csak külön engedéllyel, meghatározott ideig, például ha valaki költözött el, a hozzátartozó, aki kísérte, vagy ha kórházba került, az irodista vagy a gondnoknő engedélyével mehetett fel. A hallban lehetett vendéget fogadni nyolc óráig. Itt kulturáltan le tudtak ülni, beszélgetni. Aztán később mindent tönkre tettek a lakók és az ügyfelek, akik jöttek a Menhely ügyfélfogadására.
Szerintem nagyon sok ember él meg ma a hajléktalanellátásból. Régen is üzemeltették ezeket az épületeket, és állítom, a mostani létszámmal két ilyen intézményt is el tudtak volna vezetni abban az időben. Itt volt akkor egy gazdasági vezető, volt egy könyvelő, meg volt egy pénztáros, aki az intézménynek és a háznak is pénztárosa volt. Volt egy gondnoknő, egy helyettes vezető és a szociális munkás. Ja és volt egy műszaki vezető, meg egy műszak — és ez a lényeg — volt két asztalos, volt két villanyszerelő, két csőszerelő, vagy három, tehát vizes, gázos, egyéb, és volt egy kőműves meg egy festő. Hát ők mindent meg tudtak csinálni. Mindent tudtak, hogy hova kell nyúlni, hogy hol megy a vezeték a falban, hol kell elzárni a vizet. Én azt nem értem, miért kellett ezt a jól menő üzemet felszámolni. Behoztak ide céget, külsősöket, akik azt se tudják, mi hol van.
A Diákszálló soha nem volt a munkásszálló része. Amikor én idekerültem, az már akkor diákszálló volt, ODOT szálló volt, az Országjáró Diákok... valami ilyesmi... Dolgoztam ott recepciósként '88-tól '92-ig. Ez úgy működött, hogy ha egy iskola jött föl Pestre mondjuk gyárlátogatásra, vagy rendszeresen jártak fel Pécsről a Janus Pannonius Egyetemről a grafikusok múzeumokba, tanulmányútra, de általános iskolák is jöttek, mondjuk színházba, és azok itt szálltak meg. Ez volt az első emeleten meg a földszinten, de volt itt egy Diák és Sport Központ is, a szálló mellett. Ha mondjuk egyetemeken létrejött egy diák sportkör, vagy diákolimpiát rendeztek, akkor ez a központ adta a díjakat, különböző prospektusokat, bírókat nevezett ki. Tehát a sporttal is foglalkozott és a szállásokkal is. '92-ben adták el ezt a részt. Azt hiszem ez addig a Sport Minisztériumé volt, országos szerv volt.
Az Iványi ideje alatt kezdtek kialakulni az épületben a különböző egységek. Én ezt nem is értem, hogy miért kell egy intézményen belül négy különböző ellátást biztosítani. Ez egy kicsit sok szerintem. Lent volt először a Krízis, később alakították ki az első emeleten a Samu-féle részleget. Jó én aláírom, hogy kell egy ilyen, de miért kell ezt egy épületen belül üzemeltetni?
A Fapad alakult ki először külön egységként, de az Iványi idejében — ezt úgy képzelje el — hogy még a kultúrban is fapados volt télen. A probléma ott volt, hogy nem tudtak emberek viselkedni, meg nem tudták kit lehet beengedni, kit nem. Szerencsére nem nekem kellett takarítani.
Az Iványi újítása volt, hogy az emeleteken irodákat alakítottak ki, neki is fönt volt az irodája az első emeleten. Ezzel egyetlen egy probléma van: elvették azokat a helyiségeket, ahonnan szellőzhetett volna a rövid folyosó. Ami ott szellőzés volt — egy ablak volt, ami az utcára nézett és egy, ami a belső udvarra nézett — azokat beépítették irodának. Emiatt megáll a levegő a folyosón, és elég büdös van. Ez egy elég nagy probléma.
Itt az emberek vannak, vannak, de nem tudják miért. Akkor kezdenek el kapkodni, amikor mindjárt letelik az a két év. A jóból nehéz kikerülni. Mert az a két év nagyon hamar letelik, és semmire sem elég. Az a két év arra elég csak, hogy az ember kicsit megszokja a környezetet, elkezd kicsit jobban éldegélni, és letelik a két év, ott áll megfürödve. Adnak neki még egy fél évet, ha nincs vele probléma, de aztán át kell mennie másik intézménybe, egy tízágyas szobába, megint kezdhet mindent elölről. Talán több kiléptető házat kellene fenntartani, vagy valamilyen megoldást kellene találni.
Hadobás Istvánnal Tatár Babett beszélgetett