Életem része

Beszélgetések a BMSZKI legrégebbi dolgozóival és lakóival

"A varjúraj a város felé surrog tova:
hó lesz hamar - boldog, kinek van otthona."
(F. Nietzsche: Elhagyatva, fordította: Képes Géza)

Horváthné Bottlik Ilona - A Váltó-Ház gondnoka

A Budaörsi tábor

1991-ben egy jól működő vállalat központi gondnoka voltam. A privatizáció következményeként a négy vidéki építésvezetőségből külön-külön kft. lett, a központra már nem volt szükség, minden dolgozónak felmondtak.

Sok munkalehetőség-ajánlat között megakadt a szemem a HRI (Hajléktalanok Rehabilitációs Intézete) hirdetésén, miszerint a X. kerület, Bánya utcai újonnan nyíló szállóra gondnokot keresnek. Nagyon hideg tél volt... Végiggondoltam milyen lehet hajléktalannak lenni. Nem volt teljesen ismeretlen számomra, mert a sajtóból, televízióból már egyre több híradásban mutatták be, például a Déli pályaudvari eseményeket. A SZ.Ö.SZ. (Szegények Önsegítő Szervezete) tagjai járták a várost, pénzadományokat gyűjtve. Ismertem Budakeszi lakóinak hangos felháborodását, a Budaörsön létesített hajléktalan tábor és annak vélt veszélyei miatt. Úgy gondoltam, megnézem.

Gyönyörű környezetben, egy fenyőerdő szélén, az Ipari Szerelvény és Gépgyárral szemben volt a TÁBOR. Kapuját egy sorompó zárta. A "portaszolgálatot" ellátó jól megtermett, nagyhajú, szakállas férfi udvariasan a táborvezetői barakkhoz irányított (megjegyzem, a portások is táborlakók voltak, úgy, mint a konyhai dolgozók, takarítók, karbantartók).

Dr. Pintér. Mihály nyugalmazott ezredes és helyettese, dr. Hudy Margaréta vezették a tábort, talán nem véletlenül katonás módon.

Mindenek előtt sebtében körbejártuk a tábor egy részét. A tábor és a barakk kifejezések ott és akkor helyénvalók voltak: egy rendkívül lepusztult, fa barakkokból álló, laktanyának már használhatatlan ingatlan volt. Baj volt a fűtéssel, a vízellátással, a csatornával, ajtókkal, ablakokkal, tetővel, szigeteléssel, egyszóval: mindennel. Emeletes katonai vaságyakkal, vasszekrényekkel, vas "stokikkal" telezsúfolt faházakban, helyenként pokrócokkal elválasztott kuckók igyekeztek a külön szoba illúzióját kelteni. Különböző okokból hajléktalanná vált, vagy a hajléktalanságot választó nők, férfiak igyekeztek a körülményekhez alkalmazkodni. Leginkább férfiak lakták a tábort, de volt női barakk és laktak élettársi és házas párkapcsolatban is. Az intimitás, a hely szűke miatt szinte lehetetlen volt.

A gazdasági irodában egy nyugdíjhoz közeli korú asszony az aznapi ebéd anyagnormáját számolgatta, a kopott szőnyegen két méretes kutya hevert. — Ők is fáznak kint — mondta "Erzsi mama".

Egészségügyi barakk is volt orvosi rendelővel, betegszobával. Heti két alkalommal dr. Indra Ottó rendelt, ápolónő minden nap dolgozott. A szociális gondozók maroknyi lelkes csapata a következő faházban sürgött—forgott, Oross Joli és a többiek a karácsonyi ajándékokkal és díszek készítésével foglalatoskodott. A legnagyobb épület a tábornak talán a közepén, az ebédlőnek és konyhának adott helyet. B. Mátyás ebédfőzés közben forró teával kínált bennünket. Megtudtam, a lakók egy bizonyos összeg fejében naponta háromszor kapnak ételt. Az élelmezést egyrészt adományok felhasználásával, másrészt központi vásárlásokkal tudták biztosítani. Az instant minestrone levest még évek múlva is emlegették a volt táborlakók, igen gyakran került az asztalra.

A kerítés melletti "hernyók"-ban (félköríves alumínium lemezekből épült hosszú raktár) adomány ruhaneműt, élelmiszert, ágyneműt, szerelési, karbantartási anyagokat és eszközöket őriztek, szó szerint. Bizony gyakran előfordult, hogy az éjszaka leple alatt a lakatot lefeszítve megdézsmálták a készletet. Mindenen látszott az "ezerszer javított, de még egy ideig talán jó lesz" kopottság, elhasználtság. Mégis, talán a mai napig szívesen emlékeznek vissza mindazok, akik a táborban laktak, mert annyi bizonytalanság, zaklatás és kapualjakban töltött éjszaka után volt fedél a fejük felett, ágyon aludtak, ételt kaptak, ha dolguk után mentek volt egy hely, ahová visszatérhettek.

Az igazgatói irodába visszatérve rövid beszélgetés után döntöttem: elfogadom a kínált állást.

A Bánya utcai szálló

1991. december 11. Budapest, X. Bánya utca 37. A Kőbányai Sörgyár és a Coca Cola gyár ölelésében, egy betonkerítéssel körbevett tágas telken szerényen, szürkén bújt meg a világ szeme elől a hajdani munkásőr laktanya. A kapuban portás méregetett gyanakodva: tényleg tudom, mit vállalok? A nagy udvaron térdig, de leginkább derékig érő szemét: égett ágymatracok, égett ajtók, ablakkeretek összetörve, és ki tudja még mi minden, amit a hó eltakart. A kétszintes épület belseje is ijesztő látványt nyújtott, rombolás nyomai mindenütt. Az emeleten már megnyugodva tapasztaltam, hogy festéssel és mázolással, néhány helyiségben pedig már a PVC burkolással foglalatoskodnak a dolgozók. Az asztalosok új ajtókat gyalultak, illesztettek és közben hangosan mérgelődtek: Felesleges munka! A "csövesek" úgyis egykettőre szétvernek mindent! Elmondták, ebben a házban már laktak hajléktalanok, törtek-zúztak, gyújtogattak, a környező gyárakba jártak lopni, bőven adva munkát a kerületi rendőröknek. Karhatalommal költöztették ki őket, hogy a felújítás után a budaörsi hajléktalanok lakjanak itt.

A munkálatokkal napok alatt végeztek a mesterek, kezdődött a takarítás. Két takarítónő, az időközben Budaörsről kinevezett vezető gondozó Solymos Csabáné, Irma, és jómagam, reggeltől estig súroltunk, kapartuk az elcsepegtetett festéket, mostunk ablakot. Karácsony előtti napokban gyári új ágyneműtartós heverők, hozzáillő éjjeliszekrények, asztalok székek érkeztek. Minden szállítást leltárba vettem, és értesítettem az igazgatónkat. Oross Jolival és Irmával késő estig rendezkedtünk.

Másnap szállították az új ágyneműt. Szép paplanok, párnák, takarók, és hófehér huzatok, lepedők érkeztek. Karácsony előtti napon a függönyök is az ablakokra kerültek. Friss festék illata, világos, tiszta falak, hófehér függönyök, egyszerű és szép berendezés — a szálló elkészült.

1991. karácsonyát a budaörsi táborban ünnepeltük. A Tolcsvay testvérek zenéltek, énekeltek, ünnepi vacsora és szerény ajándék is jutott minden lakónak.

1991. december 27-én, hideg, ködös délelőtt megérkezett az első költöztető teherautó a Bánya utcai átmeneti szállóhoz. Soha nem felejthető számomra, ahogy az elgémberedett, csodálkozó emberek a vagyonukat jelentő néhány viseltes ruhával, talán még hordható pár cipővel és egy kevés személyes tárggyal, mint múltjuk foszlányaival teli zsákot szorongatva, szinte lábujjhegyen jöttek be az épületbe. Többen meghatódtak attól, hogy milyen szép otthonuk lett. Valóban örültek. Sokáig vigyáztak is rá. A körülmények igen szerények voltak, például az emeleten nem volt vizesblokk, a földszinten lévőt nem újították fel, de volt melegvíz, nem volt dugulás a lefolyókban, működött a fűtés, és minden tiszta, szép volt. A lakószobák ugyan tíz ágyasak voltak, ez bizony nagyon leszűkítette a személyes teret, de szinte mindenki örömmel költözött ide.

Januárban, még dermesztő hidegben, a lakók közösen elkezdték rendbe tenni az udvart. Naponta fordult a konténeres hulladékszállító teherautó, de mikorra megkezdődött az olvadás, eltűntették a sok szemetet. Az udvari kisépületbe leköltözött Budaörsről a karbantartó műhely és raktár, mert a tábort 1992. nyár elején leltár szerint vissza kellett adni a Honvédségnek. A Bánya utcai szállón 64 férőhely (csak férfiak számára) lett kialakítva. A földszinten két 10, egy 8 ágyas lakószoba, textilraktár, fürdő, WC, mosókonyha, takarító öltöző, főzőkonyha, és egy tágas ebédlő — társalgó, az emeleten egy 11, két 10, egy 5 ágyas lakószoba, orvosi rendelő, egy pici beszélgető szoba, személyzeti mosdó, két iroda, és az előtérben egy barátságos kis társalgó lett berendezve. A megnyitás idején egy megbízott vezető, egy szociális-, egy egészségügyi gondozó, négy portás és két takarítónő meg egy gondnok dolgozott a házban. Munkaidőnk reggel 7-kor kezdődött egy telefonálással Budaörsre, minden nap részletes tájékoztatást adtunk vezetőinknek az előző nap és az éjszaka történtekről, az eseménynapló alapján. Abban az időben sok tennivalónk volt. Megszerveztük az adminisztrációt, a lakbérfizetés, ágyneműcsere rendjét. Kialakítottuk a házirendet, megbeszéltük a portai dolgozók és a takarítók feladatait, egyszóval mindent, a Fővárosi Szociális Otthonok Igazgatóságának irányelvei alapján (a Dózsa György út 82/b.-ben működő igazgatósághoz tartozott a hajléktalan ellátás).

Beköltözésnél az első percben nyilvánvaló volt, hogy a nyugdíjas, rokkantnyugdíjas lakóink mozgásképességét figyelembe kell vennünk, a már említett vizesblokk miatt is. Ezért a földszinti szobákba a mozgáskorlátozott és idős, nehezen járó lakókat, míg az emeletre inkább a rokkantosításra illetve nyugdíjazásra váró, részben még dolgozni is eljáró lakókat helyeztük el. Az emeleten már említett 5 ágyas szoba absztinens lakók részére volt fenntartva és mondhatom, kiválóan működött kezdettől fogva. Talán két vagy három visszaesés volt — emlékezetem szerint — az első három évben. Gyakori feszültségforrást jelentett a nagy létszámú szobák zsúfoltsága, és főleg a kezdeti időkben, hogy míg a táborban "koszt—kvártély" volt, itt bizony újra naponta gondoskodni kellett önmagukról. Ez nem mindenkinek ment egyszerűen (némelyik lakónk munkát már nem tudott vállalni, rokkantosítása ugyan folyamatban volt, de jövedelme semmi, segélyt a X. kerületben még nem, Budaörsön már nem tudott kérni). Egy ideig néhányan visszajárhattak az akkor még működő táborba, naponta személyesen átvenni a hideg élelmet, és ebédelni. Télen rokkantan, Kőbányáról Budaörsre és vissza, bliccelve járművek során...

Már nem pontosan emlékszem, talán a Vöröskereszttől sikerült naponta élelmet szerezni házhozszállítással. Ez az egy tál meleg étel sokuknak jelentette a napi élelmet. Később már megfizethető térítés ellenében névvel ellátott ételhordókban két-, háromfogásos ebédet hoztak házhoz. Számomra már nem ismert okokból ez később megszűnt (már nem ott dolgoztam) de addigra lakóinknak sikerült jól berendezkedniük az önellátásra, az újonnan érkezőket is tudták segíteni. Ritkán fordult elő, hogy új lakónk edényekkel, fűszerekkel, főzőeszközökkel költözött volna be. Felszereltségünk puritán volt.

Lakóinknak 4 db kétlapos villanyrezsó, egy mosógép, egy centrifuga, egy vasaló és egy színes televízió, nekünk egy elektromos írógép és egy számológép jelentette a "technikát". Telefon csak a portaépületben, a kapunál, a Sörgyártól bérelt mellékállomáson volt. Ha keresett minket valaki telefonon, a portás bezárta a portát, kaput, felsietett, szólt, majd együtt vissza — naponta X —szer. Talán fél év is eltelt, mire egy új melléket szereltek - az (egyik) irodába.

Az első évben a megállapított lakbérhozzájárulás 400 forint volt, havonta. Egy kezemen meg tudnám számolni a hátralékos lakókat. Inkább előre igyekeztek fizetni. Szerettek ott lakni, és ezt egyrészt megmondták, másrészt látszott a házon is. Karbantartóink számolatlanul gyártották a fali virágtartókat, mindegyikbe került virág. Szobáikat saját beosztásuk szerint a lakók takarították, aztán jókat vitáztak, hogy a katonaidejükben kit, hogyan tanítottak alaposságra. Vigyáztak mindenre. Két év alatt egyetlen ablaktörésre emlékszem, az is a huzat miatt történt. Az is igaz, hogy nem minden lakónak sikerült beilleszkedni. Megtörtént, hogy egyikük egy napon elment, emlékül vitte ágyáról a szép új leltári kockás takarót. Szobatársai reggel felháborodva újságolták: hiány van a leltárban — aztán mind a kilencen csendben összeadták a takaró árát és vásároltak egy hasonlót — ne maradjon szégyenben a szobájuk.

Gondozási munkában sok tennivaló akadt. A kigondozás — lakóink életkora és egészségi állapota következtében — szinte csak a szociális otthoni elhelyezést jelentette, mégpedig a legutolsó állandó bejelentett lakás szerint illetékes szociális otthonba. Húzódozásuk ettől a lehetőségtől érthető, nem szívesen mentek régi lakóhelyük közelébe. Néhányan elmondták, szégyellik az ismerősök előtt sorsukat. A legtöbben ugyanis vidékről a Fővárosba munkát vállalni jött valamikor, hátrahagyva házat, feleséget, gyermeket, munkásszállón lakott, becsülettel dolgozott, egyszerűen élt, fizetése nagy részét hazaküldte a családnak. Néha haza is látogatott, de évek, évtizedek során érzelmekben és életmódban is eltávolodtak egymástól. A gyerekek is nagyok lettek, a feleség sem bírta a magányt, jött a válás. Ház, gyerek az asszonyé, neki a munkásszállón az agglegény életmód már természetes létforma, az emlékek elhomályosításához kocsma és ivócimbora mindig akadt. Rendszerváltás után a privatizáció gyors gépezete a munkásszállókat szüntette meg szinte elsőkként, hiszen nem termeltek nyereséget. Lakóink közül nem egy, inkább újra az utcát választotta, mint a szociális otthont. Igazán sikeres, ideális kigondozás is történt néhány esetben. Rég nem látott fia hívta vissza családjához, időközben született unokáihoz lakónkat, albérletbe költöztek páran, saját lakáshoz is jutott lakónk, élettársi kapcsolatok is létrejöttek, egy esetben nagyobb összegű kárpótlásból kis vidéki házat vásárolt egy ügyfelünk. Nem csupán az idő múlása szépíti meg az emlékeket, tényleg javarészt pozitív képek vannak előttem.

Az idő múlásával egyre szebb, barátságosabb lett a szálló. A kertet egy agyvérzéstől fél oldalára lebénult bottal közlekedő lakónk, D. Feri bácsi varázsolta el: ezerszínű őszirózsák, nefelejcs, ibolya, körömvirág, rózsák, és kitudja még hányféle virág és bokor (némelyik feltűnően hasonlatos volt a közeli Pataki Művelődési Ház parkjában lé-vőkhöz) ültetésével. Hűséges társa, a ház kutyája, Budaörsről a lakókkal együtt költöző Rexi, hivatalos állományú eb, minden munkánál a sarkában volt. Feri bácsi szociális otthonba költözése után, Cs. János vette át a kertgondozást és Rexit.

A Külső Mester utcai szálló

1992 tavaszán megnyílt a IX. kerület Külső Mester utca 84-ben a Prosperitás I.SZ. tulajdonából átvett szálló, ha jól emlékszem 124 férőhellyel. A háromszintes épület négyágyas parkettás szobákból állt. A földszinten kényelmes irodák, portaszolgálat, raktárak, mosdók, személyzeti konyha, könyvtár és takarítói öltöző, az első emeleten orvosi rendelő, mindkét emeleten beszélgető szoba lett berendezve. Tágas fürdő, WC, a folyosókon egy-egy televízió fokozta a ház kényelmét. A budaörsi táborból ideköltöztek a fiatalabb korosztályhoz tartozó, munkaképes hajléktalanok. Ebben az időben, már működött az ERAVIS szállodalánc Kerekes utcai "Góliát" szállóján a teljes absztinenciát választó alkoholistáknak létesített Védett szint (erről Lengyel Antalné Marika csodálatosan tud beszélni).

Az idős korát meghazudtolva fáradhatatlanul dolgozó Indra főorvos úr mindhárom szállón ellátta az orvosi teendőket, a hét minden napján. A HRI megbízott vezetősége a Külső-Mester utcai irodába költözött Budaörsről. Innen történt a szállókra a beutalás, és az esetleges házirendsértés miatti férőhely megszüntetés. Igazgatónk heti rendszerességgel látogatta a szállókat, volt, hogy gyakrabban is ellenőrzött. Azt gondolom, ezt az időszakot nevezhetjük a hajléktalan ellátás hőskorának.

Írhatnék még arról, amikor áthelyeztek a Külső-Mester utcába, mert a Budaörsről már ismert Erzsi mamától a nyugdíjba vonulása miatt átvettem az ottani gondnoki munkakört. Azután 1993 decemberében, a teltházzal, tíz nap alatt lefuttatott festést-mázolást követően, 1994. januárban visszahelyeztek a Bánya utcába.

Krízis Orvosi Szolgálat — Lábadozó

1995-ben áthelyezésemet kértem a Dózsa György úti Krízisszolgálathoz, a lábadozóba. Ez a régi éjszakai menhely egyik alagsori helyiségében, 25 műbőr matracos ágynemű nélküli emeletes ággyal működött. Azok a betegek kaptak elhelyezést itt, akik kórházi ellátásra már nem szorultak, pl. lábtörésnél, fekvőgipsszel mindenkit "otthonába távozik" zárójelentéssel láttak el, megjelölve a kontroll idejét. Hajléktalannak hol az otthona? Nem kérdezték. Hozta a mentő a lábadozóba. Az épület egy használaton kívüli részének átépítése után megnyitottuk a már meglévő 23 ágyas fektető osztály bővítéseként az 50 ágyas lábadozót. Az új, emeleti kórtermekben már rendes ágyneművel ellátott emeletes ágyakon elhelyezett betegek igen szerény ellátásban részesültek. Étkeztetés címen tea, fél kiló kenyér, egy liter tej és öt deka zsír volt a napi adag. Gyógyszereikről a krízisszolgálat gondoskodott. Tisztálkodási szerekkel is elláttuk betegeinket. Az Ambulancia is az új szárnyra költözött, így vált egységes egésszé a krízisellátás. Szinte mindig férőhely hiánnyal küszködtünk, télen még földre letett matracon is feküdtek betegek, néhányan a fagytól menekültek így meg. Hogy milyen fantasztikus élmény volt dr. Samu István főorvos úrral együtt dolgozni? Hogy milyen volt 50 beteget egyedül ellátni ügyeletben, mert a kicsinyke nővérgárda mindig kevésnek bizonyult, közben a gondnoki munkakörömet is elláttam? Erről bizony még sokat tudnék írni...

Azután megint jött egy tatarozás, de most már az egész Dózsa 152 gyönyörű lett. Ám akkor, én már a Vaspálya utca 56-ban megnyíló új szálló felújítását vártam, mert tudtam, hogy a Védett szint költözik ide és reméltem, én lehetek a gondnok. Újra átélhettem egy szálló előkészületeit. Az izgalmas berendezkedést, az örömteli megnyitást, beköltözést, egy új, jól felkészült (mondhatom: profi) team tagjaként. Beszélgetéseink idején gyakran (talán túl gyakran is) emlegetem a tíz—tizenkét évvel ezelőtt történteket... de ez már a múlt.

Horváthné Bottlik Ilona maga jegyezte le gondolatait