Életem része
Beszélgetések a BMSZKI legrégebbi dolgozóival és lakóival
"Föl a fejjel, föl a fejjel!
Semmi remény."
Korcsog Zsuzsanna (Hugó) ápolónő - lakó
1989 óta lakom itt a Dózsán, még akkor munkásszálló volt. A Fővárosi Szociális Otthon — itt a Dózsa György út 82./b-ben — volt a központja ennek az egész intézménynek. Több szálló tartozott ide, például a Könyves, ami azóta már megszűnt.
Én egy elég peches ember vagyok, állami gondozott voltam, ott volt az állandó bejelentett lakásom. A Kállai Évához tartoztam. A BKV-nál dolgoztam, anyaggazdálkodási, könyvelői munkát végeztem, és mindig valamilyen kedvezményes munkásszállókon laktam, vagy IBUSZ lakásokban, mert éltem az állami gondozásban bejelentett lakcímemmel, így igénybe vehettem ezeket. De megszűnt ez a bejelentett lakcímem, maga az intézmény is megszűnt, a Bajza — ez a Ságvári Nevelőotthon volt. Mivel nem volt bejelentett lakcímem, nem lakhattam tovább a BKV szállóján. A Fővároshoz mentem be, mert így a munkámat is elveszítettem, úgy is éreztem, hogy nem is tudnám folytatni az addigi munkámat, ha nem tudnék aludni valahol. Ez nagyon rosszul esett. A Könyvesen tudtam, hogy vannak mozgássérültek meg süketnémák, és ők ajánlották, hogy menjek be az ötödik kerületbe, az akkori Szociális Irodára. Ott azon nyomban felhívtak egy telefont, és már jöhettem is. El is helyeztek munkába is, meg a lakhatásomat is megoldották. A Kállai Évának akkor volt egy paragrafusa, nem tudom pontosan, hogy hogy, de annak köszönhetem, hogy azóta is állandó bejelentett lakásom a Dózsa. Ez egyrészt jó, mert biztonságérzetet adott, ami hosszú életem során nem túl gyakran adatott meg, de ez se egy tartós dolog, egyelőre nem tudok mit kitalálni.
A Fővárosi Szociális Otthonban kaptam munkát, a központban. Azóta ott is dolgozom, most már 14 éve, és 14 éve itt lakom. Most már nagyon kedves nővér vagyok. Öregekkel foglalkozom. Mikor meg ide hazajövök, akkor meg a "vegyes körettel".
Szeretem csinálni. Előtte is emberekkel kellett foglalkoznom, meg számokkal. Az azért kicsit más volt, tudod: megadod, leblokkolod, kiblokkolod... az olyan monoton volt. Ez sokkal változatosabb. Itt felelős vagy egy emberért. Jó érzés, hogy jót cselekszel. Amit én nem kaptam meg ifjú koromban, azt most mind bepótolhatom. Ennél szebb szerintem nincs.
Most már rájöttem, hogy úgy látszik azért nem adatik meg nekem lakás, mert van egy küldetésem, az, hogy az emberekkel kell foglalkoznom, minden szinten. Van egy ilyen érzésem, ennyi év után. Most már azért nem is kapok lakást, mert a jövedelmem meghaladja a minimálbért.
Az épület maga, amikor ide kerültem, kívülről szürkés volt, már akkor a sok gyártól meg légszennyezéstől, de belülről nagyon szép volt. Fotelok voltak az előtérben, programok voltak. Csak annyiban volt más — nem volt különbség az emberek között — csak akkor elvárták, hogy dolgozni kellett. Nagyon szép volt a szálló, szőnyegek voltak a folyosókon is, emlékszem. Nagyobb rend volt, jobban összetartottak az emberek, de ez talán az akkori követelményeknek volt köszönhető. Ahogy váltottunk, hirtelen valahogy elszabadult a pokol. De azt veszem észre, hogy most kezd megint újra szépülni. Ha az emberek talán jobban megbecsülnék ezt az egyetlen egy munkásszállót...
Sokfajta ember volt itt régen is, nem volt kivétel, de talán nem volt ennyi alkoholista. Mert hajléktalan — ha úgy vesszük — régen is volt, azért volt munkásszálló. Csak akkor rákényszerült az ember, hogy dolgozzon, mert kötelező volt. Így jobban meg volt becsülve a szálló is. És akkor még elég volt egyetlen szocmunkás, meg egy gondnok az egész házban, meg az intézetvezető. Akkor is megvoltak az embereknek a maguk problémái, de akkor maguk is oldották meg.
Félévente kellett meghosszabbítani az itt tartózkodását az embernek. Félévente volt benned a stressz. Ha valaki dolgozott, még le is káderozták, hogy tényleg dolgozik-e. Ha valaki itthon volt, és látták hogy sűrűn van itthon, akkor elkérték még a betegállományos papírt is, vagy kérték, hogy igazolja, hogy szabadságon van. Lekérték a munkakereseti igazolást. Kétszázhetven forintba került akkor itt a lakhatás, egy hónapra, és ez nem is olyan rég volt. De a mostani 5400 se sok, tán még kevés is. A hajléktalanságban elég nagy a támogatás, de ezt sokan nem érzik, ezért nem is tudják megbecsülni. Ha valakivel nem volt semmi probléma, fizetett és nem szegte meg a házirendet, a gondnoknál meg lehetett hosszabbítani az itt tartózkodásodat.
Fegyelmi tárgyalások voltak. Minden szinten volt bizalmi — várjál, hogy is nevezték akkor? - nem érdekképviselet, mint most, hanem lakóbizalmi, azt hiszem. Minden szinten, a lakók maguk választották, mint most is, és ha valakivel komoly probléma volt, akkor az intézetvezető, vagy a gondnok ugyanúgy megbeszélte a lakóval, tanúkkal, és ha kellett először szóbeli, majd írásbeli figyelmeztetést kapott, vagy ha nagyobb volt a gond, azonnali hatállyal el kellet hagyni az intézményt. Nem volt ilyen, hogy elsőfokú, meg másodfokú döntés... De mégis volt beleszólásuk az embereknek.
A házirend nagyjából ugyanez volt, mint most, akkor még nem kellett biztonsági őr. Három-négy idős ember volt, aki a portaszolgálatot felügyelte. Volt egy éjszakai portás, aki bent lakott, a Sanyi bácsink most ott van a szociális otthonunkban. 80 meg 70 éves ember volt a portán és semmi gond nem volt. Ők is tudták mindenkinek az életét, tudta, hogy kivel hogyan kell szót váltani. Sok volt a vidéki, sok volt a tanuló, aki munka mellett dolgozott, sok volt az állami gondozott. Mindegy hogy hol dolgoztál, gyárban, kórházban, vagy hol, az nem volt kötött, csak az volt a lényeg, hogy valahol dolgozzál. Ez Budapest munkásszállója volt.
Nagyon elit szállónak számított. Ide volt a legnehezebb bejutni. Ha mondjuk a Könyvesről valaki ide akart jönni — mert a Könyvesen is laktam, az intézetből oda kerültem, az több ágyas volt — onnan nagyon nehéz volt ide bekerülni. Tudod, az ember csak fiatal, kiszabadul, és akkor már nehezebb volt visszajutni. Szóval vannak tapasztalataim, mert szállóról szállóra, IBUSZ lakásról lakásra mentem, de ide nagyon nehéz volt bejutni. Én is csak a munkám révén, a Főváros által jutottam be ide.
A kultúrteremben is több gyűlés volt akkoriban, például a jutalmakat itt osztották. Emlékszem, a kultúrteremben nagyon szép freskók voltak, kár hogy ezeket eltüntették, nem szabadott volna lefesteni ezeket. Nem akartam akkor kiríni mélységes felháborodásommal. Nem tudom, pontosan mikor festették le őket, itt jönnek, mennek az igazgatók, ez most már a harmadik igazgató, amióta itt vagyok, nem tudom hanyadik intézetvezető, és rengeteg szocmunkás.
Az udvaron — ami most újra megalakult, hál\' istennek — akkoriban napozó volt, fa ágyakkal, virágokkal, mint most. Külön mosókonyha, szárító volt a mostani civil pince helyén. Két mosógép, két centrifuga volt bent. Az első emeletnek lent volt még a fürdője is. Szépen csempézetten volt kialakítva. A második, harmadik emeleten már fönt volt. Akkor sokkal többen voltunk egy emeleten, mert azóta leválasztottak szobákat, még sem voltak akkora problémák, mint most. Le voltak zárva a folyosók a női és a férfi oldal között, de azóta már fejlődtünk, és át lehet járni. Szerintem ezt akkoriban is meg lehetett volna oldani.
Krízis még nem volt, az a rendszerváltás után jött, akkoriban, mikor a Menhely Alapítvány működött itt a Módszertan helyén.
Most több szolgáltatást nyújt az intézmény, mint akkoriban, az orvos, a krízis, a szocmunkások, de ez természetes, mert most több a probléma is. Az emberek nagyon el vannak keseredve, több a pszichés probléma is. Most már mindenre van lehetőség, és ezt a rendszer is hozta magával. Ez természetes is.
Nagyon pocsékul nézett ki a szálló a rendszerváltás után, ahhoz képest ez most Havaii, dizsi... Kultúrált, mindenki mehet, amerre akar. Nagyon le volt lakva a szálló, és a rendszerváltás után valahogy a házirend... Hát elszabadult a pokol. Mindenféle emberek jöttek, bevonult az alvilág. Lopások voltak, és nem volt egy kemény ember, aki helyrepofozza a lakókat. De így, hogy ez a szortírozás megtörtént három évvel ezelőtt az átépítés kapcsán... Akkor volt négyszáz valamennyi ember itt, abból alig maradtak, hirtelen volt hova menni. Kirakták őket a Könyves fapadra, mert a szállót lebontották. Kár, mert az egy szép emlék volt, bár már akkor is össze akart esni.
Most is lelakják a lakók, most se becsülik meg. Kívülről nagyon szép, végre nem azt a szürkét lehet látni, ami még a háború porát is hordta magába, még a golyók nyomát is lehetett látni. De úgy látom, hogy most hogy már intézetvezető váltások voltak itt, most már úgy élvezetes ide bejönni.
Emlékszem, amikor csinálták ezeket a modern radiátorokat, a munkások hoztak nekünk tévét, videót, ping-pong asztalt, rex asztalt, és voltak persze szervezve vetítések a kultúrteremben. De meg ne kérdezd, hogy mikor volt ez az átalakítás!
Voltak karácsonyi programok, jöttek vendégek. És a váltás az mindent elvitt. Volt könyvtárunk a nagyteremben, ahol azt a nagy barna szekrényt látod. És ezek szép lassan leépültek, de most úgy látom, hogy megint jönnek föl. Vagy itt van ez a body terem. Az emberek valahogy el vannak fásulva. Ez a kis kerthelyiség, öten-hatan lejárunk, ezek tele vannak aktivitással, élvezik, de többi úgy begyepesedik. Nincs, aki aktiválja őket. Persze ez attól is függ, hogy honnan kerül ide, ha most a fapadról bekerül, vagy vidékről feljön ide, az örül, ha megpihenhet. És mire belejönne, lejárt a két év. Én igyekszem aktiválni az embereket az én folyosószakaszomon, a konyhát is én festettem ki néhány lakóval, mert úgy érzem, ez is a sajátom. Most a rajzra, versírásra ösztökölöm a lakókat, erre a pályázatra. Most, hogy új lakók jöttek, több türelem kell hozzájuk. De már én is el vagyok fáradva. Már nem akarok ismerkedni. Elhiszed nekem? Hát négy éves korom óta csak emberekkel ismerkedek, valahogy elfáradok. Az időseimtől hazajövök, és ilyenekkel kell foglalkozni, hogy ki nem húzta le a vécét, ki nem takarított, hogy a csapokat ki rontotta el... ilyenekkel! Már nincs türelmem, meg tanulok is a munka mellett.
Jó is persze programokat szervezni, mert ha megvan a kölcsönös bizalom, a tisztelet, fel is néznek kicsit az emberre, akkor lehet szervezni. Megünnepelni a születésnapokat, névnapokat, ünnepeket. És a Pelléék erre adnak is. Most is lesz például esküvő. Két lakó, egyik a férfi oldalon, másik a női oldalon lakik, és lent a Civil pincében lesz az esküvő. Azt kérték el. Régen ilyen nem volt. De ez is jó. Az a két ember eddig nem jutott, talán majd most együtt jut valamire, de akkor is összetartoznak, és ez így jó. Meg van hívva egy-két lakó, meg a vezetőségből néhányan, és néhány szocmunkás.
Készülök most előre a karácsonyra, mert akkor nagyon sok elkeseredett ember van itt. Karácsonykor mindig beosztom magam a munkahelyemen, 18 órát kell dolgozni. De mielőtt elmegyek karácsonyozni, azelőtt mindig szervezek fönt valamit a szocmunkásokkal, valami műsort, hogy ne keseregjenek. Ne úgy menjek el dolgozni, hogy itt most valaki bekapdossa a gyógyszert, vagy bánatában berugik. Tudod, az embert egy idő után úgy automatikusan hajtja, hogy gyerekkoromban milyen szép volt... Addig leszarja, míg fiatal, jól telt és kész, de már akik sok mindent megéltek, főleg a családosok, akiknek meg soha nem volt, azok azért... jó akkor örömet szerezni, és akkor nyugodt vagyok. Az intézetvezető is aktivizálja olyankor őket, a szocmunkások is, és látom azt a készülődést. Persze van, ahol meg nem, és azt is látom. Mivel érdekképviseleti tag vagyok, egy héten kétszer mindig végig megyek a szállón, a női oldalon. Én úgy látom, hogy azért aktívak a lakók, mert van szocmunkás, aki aktivizálja őket, csak el vannak keseredve.
Azon kívül, hogy színesebb lett a szálló, most nem is venni észre hogy mi ez. Amikor a rendszerváltás után betelepedett ide a Menhely, igen kellett neki, de nem tudom, miért pont egy központba rakták. Betelepítették a Krízist, és — ne tudd meg — de itt végig szipusok voltak. Förtelmes éjszakák voltak, és nem volt, aki rendet tegyen.
Meg lehet kérdezni a rendőrséget, hogy a mentőkről már ne is beszéljünk. Ha meghallják, hogy "Dózsa 152" — direkt később jönnek, hogy hátha már nem kell elvinni... De olyan is volt, hogy elvitték, és a szomszéd sarkon kirakták, még rúgtak is kettőt bele. Ami a rendszerváltás után itt volt, az borzalmas volt. Az emberek változása, maga a körülmények... Ami szociális probléma volt, az mind ide szabadult. Csak azt nem tudom, hogy azelőtt hogy oldották meg.
A rendszerváltás magával hozta az időseket. De most már legalább azt megéltem, hogy annak a 82 éves, szegény botos néninek nem a harmadikon kell lenni, vagy a másodikon. Ez már mind fejlődés.
Azon gondolkoztam, hogy jó, hogy ezt a szállót még meghagyták, és valami külföldi át nem vette. Szerintem már rég eladták volna, ha lehetett volna, és szegény hajléktalanok meg mehettek volna. Régen még a falakon is képek voltak, akik itt laktak, azoknak a fényképei. Megsárgult, régi képek, nem tudom, hova lettek ezek.
Szerintem a Krízist nem kellene ide rakni, és most tágul is. Ez nem jó. Mert amit a lakótól megkövetelnek a házirendben, azt ő nem tartja be, és ebből folyamatos konfliktusok vannak.
Az is jó, hogy anyáknak van hol lenni, van foglalkoztató, ez jó, de nem lehet összehasonlítani, mert az is más volt, ez is. Más követelmény.
Ez hirtelen munkásszállóból fővárosi hajléktalan szálló lett. Hát ez egyenesen förtelmes! Mintha dicsekedne azzal, hogy ő elhelyezte! Szerintem szégyen! Amikor kirakták a táblát, egyszerűen szégyelltem bejönni. Jó, nincs azon mit szégyellni, mert ha azt vesszük, már akkor hajléktalan voltam, amikor négyévesen bekerültem az állami gondozásba. Csak tudod a hajléktalanság már úgy jön le, hogy kukázik, kint alszik, nem mennek be a fapadra, mert úgyis kirabolják, na meg néha egy kis sajnálat is — túl dramatizálják. Olyan csúnya szó az, hogy hajléktalan! Nekem ez olyan rosszul esett, hogy Budapest hajléktalanszállója! Mintha még dicsekedne, hogy saját hajléktalanjai vannak! Most, hogy ez Módszertani Központ, ez nagyon szép! Aki tudja, hogy mi foglaltatik benne, az tudja.
Korcsog Zsuzsannával Tatár Babett beszélgetett