Életem része

Beszélgetések a BMSZKI legrégebbi dolgozóival és lakóival

"Ha újra kezdhetném, azt hiszem,
akkor is végigcsinálnám ezt az egészet."

Lengyel Antalné Marika szociális munkás

A Déli pályaudvar

A HRI-nél, a Hajléktalan Rehabilitációs Intézetnél 1992. júniusában kezdtem el dolgozni, mégpedig úgy, hogy a hetedik kerületben az egyes számú családsegítőben voltam családgondozó, mert akkor még az volt a nevünk, nem szociális munkás. A CSSK-k a Fővárosi Tanácshoz tartoztak.

'89-'90 telén szembesült a Főváros a nagy létszámú hajléktalansággal. Miután a mi családsegítőnk a Kertész utcában volt, '89. november — december elején ott jelentek meg először "csövesek", hajléktalanok. Akkor mi azt az utasítást kaptuk, hogy az aluljáróban tartózkodó hajléktalanok, nem tartoznak hozzánk, az egy külön tészta, azokkal majd mások foglalkoznak. Ennek ellenére, ami a családsegítőben volt takaró, azt mi lehordtuk. Őket ideiglenesen el is helyezték, Csepelre, a Bajáki középiskola és szakmunkásképző tornatermébe. Átmeneti megoldásként, hogy karácsonykor ne legyenek tömegek az utcán.

Ez egy nagyon ideiglenes, ad-hoc megoldás volt, és nagyon sok problémát okozott: egy működő középiskola tornatermébe vegyesen bevinni férfiakat, nőket... Ez január másodikáig tartott.

Mikor megszűnt, az akkor már létszámában felduzzadó hajléktalan, "csöves" emberek — vidékről is egyre többen kezdtek feljönni a Fővárosba — elkezdtek a pályaudvarokon és az aluljárókban megjelenni. Végül ez a Déli pályaudvaron kulminálódott. A Déli üveges részén, a pénztáraknál kezdett egyre nagyobb létszámban összegyűlni a csapat. Akkor már valamit ezzel kezdeni kellett, mert míg a Blahán mondjuk volt ötven ember, addig itt — nem tudom a végső számot — háromszáz és ötszáz között lehettek.

A Népjóléti Minisztérium létrehozott egy válságstábot — B. Aczél Anna vezette — akik beköltöztek a Piroska utcai családsegítőbe, merthogy az volt a legközelebb a Déli pályaudvarhoz. Ment egy körtelefon a családsegítőknek, hogy önkéntesen menjünk oda, és segítsük ezt a helyzetet valami módon tisztázni. Akkor ketten voltunk ügyeletesek, a fiatal kolléganőnek a gyerekéért kellett menni, így adódott, hogy én leszek az, aki megy a Déli pályaudvarra.

Ez egy puszta véletlen volt, de azért nem minden előzmény nélküli. Az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetében dolgoztam, ahol a csövesekről az Utasi Ágnes készített vizsgálatot. '73-tól Csepelen, a Csepeli Társadalomtudományi Osztályon dolgoztam, ami '83-ban megszűnt. Nem sokan tudnak róla. Ez a Csepel Műveken belül — akkor még nagy volt a csepeli gyár — működött. Mi szerveztük a kutatásokat. Voltak a rövid távú, kis kutatások, a közvélemény kutatások, negyedévesek, a csepeli közgazdászokról, a csepeli műszaki értelmiségről, a csepeli munkás életmódról. '83-ban úgy döntöttek, hogy nem váltottuk be azokat a reményeket, amiket hozzánk fűztek, és szinte elsőnek az országban tizenhatunkat kirúgtak. Egyik napról a másikra. Nekem szerencsém volt, mert a MEDIKOR-nál alakult Társadalomtudományi Osztály, és egy csoport társam át-hívott oda. Én főleg szegényvizsgálatokban dolgoztam, tehát volt valami elképzelésem, vagy legalábbis ismereteim erről, talán több mint egy átlagembernek, aki nem dolgozott ilyen helyen. De tulajdonképpen az, hogy hajléktalanokkal kezdtem el dolgozni, ennyire véletlen volt.

Amíg odafelé mentem, volt bennem egy kis félsz, hogy hát most mi a fene van ott. Akkor már a tévé, rádió, borzalmas dolgokat írtak, hogy nem lehet jegyet váltani, hogy a hajléktalanok verik a MÁV biztonsági őröket, hogy tetveket dobálnak ki... Tehát egy elég elmérgesedett helyzet volt. De pontosan akkor, már a rendszerváltás hangulata érződött, és éppen ezért a rendőrség nem egy rendőr attakkal akart, vagy tudott oda belépni. Ugyanakkor a bentlévő hajléktalanoknak is voltak már tapasztalataik, hogy vannak családsegítők, akik másképpen foglalkoznak az emberekkel. Valahogy belülről fakadt az az igény — akkor már teljesen el volt zárva az a rész — hogy nem engednek be hivatalos embert, vagyis a tanács meg a minisztérium tárgyalóit, hanem azt mondták, hogy családgondozókat, minket fogadnak el.

Hát nem mondom, hogy teljesen nyugodt szívvel indultam el, mert nem tudtam, mi vár rám. De nem volt bennem egy teljes elutasítás sem, mert én azt hiszem, mindig is a szegénygondozás volt az, ahol szerettem volna dolgozni. Volt olyan kolléga, aki kijelentette, hogy oda nem megy.

Megérkeztem a Déli pályaudvarhoz, följöttem a metró lépcsőn, már ott borzalmas sokan álltak, nézelődő emberek, és kérdezték, hogy hova megyek. "Asszonyom, ne menjen oda, hát el van foglalva! Oda nem lehet bemenni! Agyon vertek embert! Halottak vannak." Hát — mondom — jó, de én oda megyek. Csak néztek, hogy talán gyagya ez az ember. A következő kordonban ott álltak a MÁV alkalmazottak, a biztonsági szolgálat. Az utazó közönséget már nem engedték tovább, hanem pótpénztárakat nyitottak, ahol jegyet lehetett váltani. Velük is meg kellett küzdenem, hogy egyáltalán tovább engedjenek. "Normális? Tudja hova megy?" — Igen tudom — mondtam. A következő szép szál különítmény, azok voltak a rendőrök, és hát azok egész szoros gyűrűben álltak. Ők is kifejtették, hogy ki az, aki oda bemegy, de azt is mondták, hogy "Két, ilyen magához hasonló már bement."

Amikor az ajtóhoz értem, ott már vártak hajléktalanok, és kérdezték, honnan jövök. Mondtam, hogy a Kertész utcai családsegítőből, családgondozó vagyok. Azonnal nyílt az ajtó és bent teremtem. Én egy konok ember vagyok: már az teljesen a hajléktalanok mellé állított, ahogy ezen a soron végig kellett menni. Az a gyűlölet, az emberek legszívesebben azt várták volna, hogy a rendőrök miért nem tisztítják meg, miért nem ütik őket agyon. Azt nem mondták, hogy Dunába kellene őket lőni, de lincs-hangulat volt. Ehhez képest bent nagyobb nyugalom fogadott.

Ahogy egy ilyen kis helyen ott van az a rengeteg ember, ahol a tisztálkodás, víz, vécézési körülmények... meg hát egyáltalán, ott vannak napok óta — hát azért az nem volt semmi. Belül megszerveztek egy őrség-félét, már voltak vezetőik. Végül is itt alakult meg aztán a SZÖSZ a Szegények Önsegítő Szövetsége, ami egy darabig működött. Tehát már volt egy belső összetartás, és hogy ők onnan ki nem mennek, hacsak itt valami megoldás nem lesz.

Első körben ők is azt kérték, hogy nézzük meg a nagyon időseket, meg a betegeket, mert több beteg van. Őket kellene valahogy orvosi ellátáshoz juttatni. Odamentem egy fiatalemberhez, a földön feküdt egy kabáton. Piszkos volt, tetves, minden. Ahogy rátettem a homlokára a kezem, egyszerűen izzott a láztól. Tudtam, hogy odarendeltek mentőket, és azt mondták, ha valami ilyen gondunk van, akkor szóljunk. Kimentem, próbáltam beszélni a mentősökkel, hogy talán jöjjenek be. Azok engem elküldtek a jó büdös... - hát finomabban, de mégiscsak oda, mit képzelek én, ők arra a tetves, mocsok helyre nem mennek be. Ha nekem annyira fontos, akkor hozzam ki azt a beteget, és akkor megvizsgálják. Végül is a hátamon, valaki segítségével mégis kivittük. Megvizsgálták, azt mondták, hogy nem kell kórházba szállítani, le van gyengülve, éhes és adnak neki láz-csillapítót. Ezek után én azt mondtam, nekem biztos, hogy itt a helyem, mert ez engem olyan mélységesen megrázott. Ez volt a döntő, ez a fél nap, amit én először ott töltöttem. És az, hogy ott bent minket elfogadtak.

Nem sokan voltunk. Akkor jelent meg aztán a Nagy Bandó András, akiről én először tényleg azt hittem, hogy csak egy ilyen színészi... mit tudom én, miből csinálja a dolgot és átmenetileg. De a szándékának tisztességéről engem az győzött meg, hogy arra a borzalmas koszos helyre behozta a lányát, és a lányával együtt hoztak kaját, azt kezdtük osztani. Akkor az nagyon pozitívan hatott a bent lévő emberekre, hogy kiállt valami neves, vagy általuk tisztelt ember mellettük.

Végül is ez a helyzet úgy oldódott meg, hogy a Budaörsi katonai laktanyát kijelölték hajléktalan tábornak. Átmenetileg a Csillebércre kerültek föl a hajléktalanok, fűtetlen barakkokban lettek elszállásolva, onnan költöztek le Budaörsre. Döbbenetes volt: nagyon hideg tél volt akkor, fűtetlen Csillebérc, fabarakkok, és mindenki elkezdett takarítani. Én mondtam nekik, hogy ne mossanak fel, mert megfagy a víz, de nem. "Majd mi megmutatjuk, hogy igenis mi nem vagyunk szemetek, mi tudunk így is viselkedni."

A Budaörsi tábor

Budaörsön katonai sátor, gulyáságyú, orvos, tiszta ruha, fürdési lehetőség volt, és kezdett egy kicsit alakulni ez a csapat.

A tábornak Pintér Mihály lett a vezetője. Ő egy katonatiszt volt. Az FSZKI megalakulásáig a HRI igazgatója ő volt. Kemény katona módjára irányított, de azt hiszem, hogy az ott kellett. A hajléktalanok zömében akkor is férfiak voltak, nagyon érdekes módon a Pintérnek volt valami tekintélye. Én soha nem kiabálnék rá egy hajléktalanra, ha ő rákiabált, akkor bizony haptákba is vágták magukat néhányan. Lehet hogy akkor ez kellett.

Mi felváltva néhányan ügyeltünk egy-egy napot. Akkor jelent meg az Oros Jolika, meg egy Anna nevű szocmunkás nő, szintén a Piroska utcából. A Gedeon Andor is ott volt a kilencedik kerületből. Felváltva adtunk ügyeletet, úgy hogy a családsegítőben dolgoztunk. Így részt vettem Csillebércen is, a budaörsi költöztetésben is, és utána is átmenetileg, két hétben egy napot kint voltunk. Aztán a hajléktalanok bejöttek a családsegítőbe, tehát ez a kapcsolat megmaradt.

Olyan 300-500 fős lehetett a budaörsi tábor. Nagyon érdekesen alakult, mert akkor ott arra, hogy az embereket rendezgesd, meg ki melyik szobába menjen nem volt sem idő, sem energia. Férfiak nők voltak vegyesen, szóval ez egy érdekes világ volt. De magukban a barakkokba valahogy úgy költöztek az emberek, hogy az idősek egy helyre költöztek. Ők mentek majd a Bánya utcába. Aztán a másik barakkba a fiatalabbak. Aztán "páros elhelyezés-re" is volt lehetőség, néhány pár volt, sőt egy baba is született ott a táborban.

A katonai tábor előnye, hogy volt konyha, étterem, kultúr-helyiség és portaszolgálat. A bejáratnál sorompó volt, úgy lehetett bemenni. Orvosi szoba volt, betegszoba, rendelő — tehát ami kellett az minden volt. Itt el lehetett kezdeni élni és talpra állítani ezeket az embereket. A különböző szolgálatokat hajléktalan emberek adták. Innen hagyományozódott ránk — akkor az jó volt, de később elfajuló dolog — hogy a hajléktalanok a portások. De például a konyhán is ők dolgoztak. Felcserek voltak többen, akik ellátták az orvos melletti teendőket. Első időben ez a bizonyos SZÖSZ — aminek később csúnya vége lett, mert a vezetői különböző adományok sikkasztásával megvádolva végül is eltűntek, meg a SZÖSZ is "feloldódott" — de kezdetben még a tábori élet megszervezését ők segítették. Hát képzeld el, egy-két gondozó mit tudott volna ott csinálni?! Kettő állandó ember volt, és voltunk néhányan, akik besegítettek. Tehát hajléktalan ellátásban dolgozó szocmunkás nem volt. Nem is tudtuk, hogy itt másképp kell, vagy hogy kell, vagy mit csinálunk.

Első körben egy fizikális talpra állítás volt a fontos, hogy egyenek, mosdjanak, aludjanak és legyen hol. Aztán hogy munkahelyük, jövedelmük legyen. Három hónapig ingyen lehetett utazni hajléktalan igazolvánnyal, és ez megint egy hagyomány, ami csak akkor élt. Budaörs nagyon messze volt, és hogy különböző helyekre el tudjanak menni, ez fontos volt. A betegek kórházba, az idősek szoc otthonba kerülhessenek. Már a pályaudvarról és Csillebércről is elment egy jó pár ember kórházba, szociális otthonba. Jó néhány fiatalt sikerült visszaküldeni a családjához, akik csavargásból, vagy kalandvágyból jöttek. Azokkal azért ha végigbeszélte az ember, hogy miért is vagy itt, a beszélgetés vége az volt, hogy hát igen, ez egy jó buli volt, és esetleg hazamegy. Ez nem százszámra volt, nagyon pici számok ezek, én, ha visszaemlékszek a saját eseteimre, akkor két idős hölgyet sikerült szociális otthonba elhelyezni, és két fiatal ment haza, kaptam jelzést, hogy otthon is vannak. Na most ha öten, vagy nyolcan ezt csináltuk, ilyen pici dolgokat el tudtunk már érni. A rád zúduló nem tudom hány száz emberrel nem tudtál mást. De nekik már az is jelentett valamit, hogy ott voltunk köztük, és nem leköptük őket. Hogy akár a Déli pályaudvaron, amikor koszosak voltak, büdösek voltak, éhesek voltak, emberi szóval szóltunk hozzájuk. Nagy szociális munka... semmi, csak az, hogy ott volt, és néhány napot, éjszakát eltöltött ott az ember.

Jelentkezett jó néhány munkáltató, hogy munkára visznek hajléktalanokat. Akkor megint egy rossz visszhang jött, hogy persze ezek nem akarnak dolgozni. Én magam voltam 15 emberrel a MÁV pályaalkalmassági vizsgálatán. A tizenötből egyetlen egy felelt meg.

Volt egy kemény bűnözői mag is — ezt is el kell mondjam. Összeállt egy csapat fiatal állami gondozott, egész fiatalok voltak. Lányokat futtattak, és nagyon sokféle egyéb bűncselekményt is elkövettek. Tehát az a budaörsi tábor keveréke volt az átmeneti szállónak, a fapadnak, az anyaotthonnak, az idős otthonnak — szóval ott volt minden.

Azt már sikernek élték meg, amikor Budaörsről költözni lehetett. Tehát a HRI-hez tartozott '93. március egyig a Külső Mester, a Bánya utca és a Kerekes utcai szálló. '91 végéig működött a Budaörsi tábor. Amikor átköltöztek a Bánya utcába és a Külső Mesterbe, az már a spontán kialakult csoportok megerősítése volt.

Akkor nekem kettő ok volt, hogy nem akartam teljesen váltani: azt hittem, hogy tudom a hajléktalanok segítését a családsegítőből csinálni, a másik hogy egy cigány gyerek-klubbom volt kialakulóban, amit semmiképpen nem akartam ott hagyni, a harmadik pedig, hogy nehezen tudtam a budaörsi tábort megközelíteni Csepelről, az egy három órás út volt. De '90 nyarán havonta egy-egy alkalommal még ott voltam, a költözéskor Oros Jolika megint kapacitált, hogy gondold meg, és én átjöttem főállásba ide, a HRI-hez.

A Kerekes utcai szálló

Hat hetet, vagy két hónapot dolgoztam a Külső Mesterben, akkor indult ez az új program. A két szállón lévő férőhelyeknél azért jóval több hajléktalan volt kint. A Külső Mester 120 ágyas volt, és hatvan valahány fővel indult a Bánya utca. Átmenetileg a Vízmű szállón béreltek helyet azoknak, akik ezeken a szállókon nem fértek el. Ez a szálló akkor úgy működött — nem csak hajléktalanoknak — hogy csak éjszakára lehetett bemenni. Kemény bizton-sági őrök voltak, kutyával. Fizetős szálló volt, de a hajléktalanok részét a Főváros fizette, mert másképp nem tudta megoldani, mondjuk úgy 20 ágyat bérelt. Ez június 31-gyel megszűnt, és augusztus eggyel belépett ez a bizonyos Kerekes utcai szálló, aminek megbíztak a vezetésével. Itt, az egyik szinten kezdtük el az absztinens programot.

Az első lakóink a sima átmeneti szinten a Vízmű Szállóról jövő kemény mag egy része volt, akik valamiféle jövedelmet tudtak igazolni, és nem fértek bele a másik két szállóba. A legkeményebb bűnözői mag a rendőrség vendégszeretetét kellett hogy élvezze, illetve az állami gondozott gyerekek egy csapata lement Szegedre, akkor ott nyílt valami hajléktalan szálló, ők az országban elkezdtek kóborolni.

A Kerekes utcai szálló itt volt a XIII kerületben. Az ERAVIS egyik legjobb szállója volt. Működött ott munkás szálló, és az első két emeleten külföldi turistacsoportokat fogadtak, nagyrészt lengyeleket, oroszokat. A másik szárnyban — mert ez két tízemeletes épület volt — egyetemi kollégiumot alakítottak ki.

Ennek az első pillanattól kezdve nem egy hagyományos hajléktalan szálló kinézete volt. Recepció, meg amit el tudsz képzelni, tehát elég jó karban lévő szálló volt. Első menetben szeptembertől két szintet bérelt a Főváros, az egyik szint sima átmeneti szálló, a másik szint pedig Jolikáék elképzelése szerint, egy absztinens részleg lett. Tudniillik nagyon sok hajléktalant elküldtek alkohol elvonóra, és ha visszajött, be-ment abba a húszágyas barakkba, délután már részegebb volt, mint előtte. Nem beszélve, még cukkolták is, hogy be tudtak fűzni, el tudtak küldeni. Tehát aki igazán változtatni akart, ott abban a környezetben nehezen tudott. Ez a felismerés vezette, hogy próbáljanak meg lehetőséget adni a változásra.

Amikor én átmentem, nem tudtam, hogy a Jolika már pályázik máshova. Később mondta is, hogy jó kezekben akarta tudni ezt az absztinens szállót, ezért nem mondta meg, hogy elmegy. Mindenképpen olyanra akarta hagyni, aki már dolgozott szociális területen, mert akkor nemigen dőltek hozzánk dolgozni.

Érdekes volt a szálló nyitása, mert ketten kerültünk oda a 120 tervezett lakóra a Mizsér Csabival, és jöttek az első lakók, plusz bejelentkeztek az alkohol elvonón levő hajléktalanok. Volt egy együttműködési szerződés Kiskovácsi meg a HRI között. Kapaszkodtunk. Elméletileg a családsegítőben is alkoholistákkal dolgoztunk, meg az ember tanulta, de azért ez egy kihívásnak számított, hogy meg tudjuk-e, vagy meg tudom-e csinálni. Én valószínűleg azt élvezem, amikor valami újat lehet csinálni.

Meg kell mondjam, hogy a HRI-ben volt szociális csoport — a Jolika vezette — volt szuper-víziónk — a Jakab Laci pszichiáter vezetésével — és ugyan nagyon néhányan voltunk, de azt gondolom, hogy ott indult el igazán az arról való gondolkodás, hogy hajléktalan emberekkel mit is lehet csinálni. Persze előbb Budaörs, meg a Külső Mester.

Ketten — a kemény mag — a konyhában, a konyhaasztalnál egy székkel felváltva tudtunk ülni, és hát elkezdtük ezt a Kerekes utcai szállót.

Az első átmeneti szint, az hagyományos volt, ott nem ért minket újdonság, de mondjuk a hajléktalan alkoholistákkal kapcsolatban meg kellett tanulnunk egy csomó mindent. Azt megmondom neked őszintén, hogy a legtöbbet maguktól az alkoholistáktól tanultuk. És nagyon sok mindent ott értettem meg például a viselkedésről.

Kevesen voltunk, novemberre kiderült, hogy krízis helyzetbe kerül a Főváros, és gyorsan kaptunk még egy szintet, amit fapadként kellett üzemeltetni. Ez párnás fapad volt. A normál fapadon sorba kellett állni, és sorrend szerint kaptad meg az ágyadat, vagyis, ha ötödik voltál az ötös ágyat kaptad. Semmi holmit nem lehetett ott hagyni. És nem volt se takaró, semmi. A Kerekes utcára azért mondtuk, hogy párnás fapad, mert a szálló körülményei között ezt nem lehetett csinálni. Volt ágynemű, voltak szobák, és azt nem lehetett megoldani, hogy minden nap máshova feküdjön le, hiszen az ágyát nem húzták minden nap át. Picit hasonlított ez a bónos rendszerhez, mert szintén pár napra előre, öt napos valamifajta térítéssel — nagyon alacsony díjért, ha jól emlékszem — lehetett igénybe venni. De gondolj bele: augusztus eggyel kezdtük el a szállót feltölteni, felvenni embereket, elkezdtük ezt az absztinens programot, és akkor novembertől kapsz egy új részleget. Akkor már hárman dolgoztunk erre a három részlegre, aztán a párnás fapadra már később kaptunk segítséget, három ügyelőt, mert hát én 24 órát, meg 40-et bírok, de annál többet azért már nem. De ha nem jött be egy ügyelő, akkor ott kellett maradni, és végig kellett csinálni. Nem is beszélve arról, hogy addigra már a többi lakó kezdett minket nem annyira jó szemmel nézni. Azért ez egy elit munkásszállónak számított, voltak gondok és problémák. Egyrészt a szállóvezetéssel is elég sok összetűzésünk volt, a viselkedés miatt, és ott szinte ugye éjjel kettőig működött kocsma, vagyis bár. Na most mit csinálsz? Nem ülhetsz mindenki nyakán, hogy ne menjen le inni, és volt egy pár eset, ami gondot okozott. Így eltelt a '92-'93 tele.

Akkor már hallottuk, hogy az egész hajléktalan ellátást átszervezik.

Az átmeneti szállón már akkor is volt térítési díj, a Budaörsi tábor gyakorlatilag már átmeneti szálló szerűen üzemelt, de később a Külső mester és a Bánya utca teljesen akként, úgy is hívtuk: Hajléktalanok Átmeneti Szállása. Valamiféle lakhatási szerződést kötöttünk, de ezt inkább a gondozási szerződés elődjének mondanám. A Főváros által előírt lakhatási szerződés nem volt. Nem volt megkötés arra nézve sem, hogy ki meddig maradhat, aki oda került és bent ragadt az rendszerben, az maradhatott.

Egy helyen volt megkötés: az absztinens szinten. Itt az első pillanatban úgy indítottunk, hogy addig maradhat, amíg vissza nem esik. Mert ezt nem csak mi találtuk ki, a kialakításában segítettek szakemberek, egyrészt az előkészítésnél a Jakab Laci — aki pszichiáter —, a Pándi főorvos úr — aki a Kiskovácsi intézményt vezette —, aztán jó sokat látogattunk, meg beszélgettünk a RIM-be a Balogh Zoli bácsihoz — ez a Református Iszákos-mentő Misszió. Tehát onnan is volt tapasztalat. Azzal teljesen tisztában voltunk, hogy ezt nem lehet úgy csinálni, hogy hagyjuk visszajönni, ha iszik.

Ami nagyon lényeges volt az első pillanattól kezdve, hogy volt az absztinens részlegre felvételi beszélgetés. Azt a gyakorlatot vezettük be, hogy már az alkohol elvonó ideje alatt jöhettek, és mi is kijártunk a különböző alkohol elvonókra. Nagyon sokat tanultunk ezeken a helyeken, meghívtak minket az úgynevezett nagycsoportokra, a Merényi kórházba, a Funkkal is volt kapcsolatunk, a Stumpfhoz a Dolinára és persze Kiskovácsi. Tehát mi elmentünk a különböző helyekre és elmondtuk, hogy ezt szeretnénk csinálni, és aki hajléktalan és úgy gondolja, hogy leteszi a poharat, és megpróbál valamit változtatni az életén, abban mi segítjük.

Az első pillanattól kezdve mi a lakóinkkal csináltuk a házirendet, és minden elképzelés velük együtt alakult ki. Nem mondanám azt, hogy csoport, mert ha azt mondtuk, hogy csoport, akkor visongva menekült mindenki, mert az alkoholelvonókon nagyon utálták a különböző csoportokat. Ezért mi azt találtuk ki, hogy azt mondjuk, lakógyűlés, és ott beszéljük meg a különböző dolgainkat. Nem volt még akkor kötelező érdekképviselet meg ilyenek, mi ennek ellenére — és kiemelném ebből az absztinens részleget. mert ott azért másképp tudtunk dolgozni — tehát az első pillanattól kezdve megválasztották a lakók a három érdekképviseleti tagot maguk közül. Minden héten leültünk velük is, meg a többiekkel is, végigbeszélni a történteket.

Kialakult egy próbaidő: egy hónap lett ez nálunk, tehát aki egy hónap alatt visszaesett, annak azonnal el kellett költözni, ez egy-két órát jelentett. És ezt nem mi akartuk, ezt a lakók követelték ki, ugyanis itt mindenki fél a visszaeséstől és az a tapasztalat — még valamikor statisztikákat is csináltam anno '93-ban — hogy ha az alkoholelvonóról kijőve az első hónapban nem tud állva maradni, tehát újra iszik, az még nem ivott eleget. Nagyon sokat tanultam például a Balogh Zoli bácsitól is. Két lakót küldött hozzánk a Dömösi gyógyító konferenciájukról — ők így hívják — és a két úr közül az egyik harmadnapra visszaesett. Nagyon hideg volt kint, mínusz nem tudom hány fok, nagy hó... És a lakó azt kérte, hogy hát tudja, hogy innen el kell mennie, de szeretne visszamenni a Balog Zoli bácsihoz. Ja! Volt még egy kikötés, hogy az absztinens részről senki nem mehet át a mi fapadunkra, vagy az átmeneti szállós részre. Ezt mindenki tudta. Én akkor elkövettem azt a hibát — az ember próbál segíteni —, hogy felhívtam a Balog Zoli bácsit. Ő üvöltött velem, el kellett tartanom a kagylót a fülemtől, hogy "vegye tudomásul, hogy ha maga alkoholistákkal akar foglalkozni, akkor ezt így nem lehet csinálni, hogy maga felhív itt engem sírva, könyörögve, hogy vegyem vissza ezt az embert. Három lehetőséget kapott. Ne arra az egy emberre gondoljon, aki ha most van pénze, hív egy taxit és elmegy újra inni, hanem arra a 35-re, aki most ott retteg, hogy ittasan fölmegy valaki és ott randalírozni fog, meg arra, hogy holnap egy másik alkoholistának adhat lehetőséget arra, hogy a változást elkezdje." Az illetőnek volt pénze, hívtam neki egy taxit és elment. Hát nem volt könnyű éjszakám.

Ezt megszokni, hogy nem tehetsz kivételt, és a lakóid is ezt várják. Ők nem elnézést várnak.

A lakók viselkedéséből lehet érezni, hogy valaki ivott. Azt ők nem csinálják, hogy odamegy, és azt mondja, hogy XY ivott, de elvárja tőled, hogy te igenis azért vagy ott, hogy vedd észre. Keményen kellet ezeket a dolgokat csinálni, és kemény leckéket kaptunk. Mindenki irtózott azon a szinten dolgozni. Így kialakult, hogy ugyan én vezettem azt a szállót, de én ugyanúgy dolgoztam. A Mizsér Csabával ketten dolgoztunk azon a szinten, mert a többiek ezt nem vállalták. Tudniillik volt olyan kolléganő, aki azt mondta, hogy "Miért — hát megiszik egy üveg sört, mi van akkor? Csendes..." Szóval a lényegét nem értették, meg azt, hogy ha én itt megérzem valakin, hogy akár egy kortyot is ivott, akkor amellett én nem mehetek el, hanem meg kell beszélnem vele, hogy mi van most, mit tehetünk. Kialakult, hogy ha egy hónap után történt a visszaesés, mindig választási lehetőséget próbáltunk adni, hogy vagy az önsegítő csoportba megy, vagy visszamegy valamelyik elvonóra, de ezt vele megbeszélve, hogy szerinte mi az, ami neki segít. Az AA még nagyon kicsi volt, a Gamma GT is utána kezdett működni, meg a Rév Ambulancia, de mindig tudtunk legalább öt lehetőséget felajánlani, és az ő döntése volt. Ha ő inni akart elmenni, akkor elment inni, ezt nem tudtuk meggátolni. De sokkal nagyobb odafigyelést igényelt a kollégáktól. Minden rezdülésre figyelni kellett.

Az fontos volt — és ezt a hagyományt folytatják a mostani kollégák is — hogy minden héten legalább egyszer, legalább egy órát beszélned kell az ügyfeleddel, mert vannak előjelei annak, hogy ő most vissza fog esni. Ezt teljes mértékben nem tudod meggátolni, de tudsz jelezni. Valahogy úgy tűnt, hogy a kollégák könnyebben megcsinálnak egy ügyeletet egy párnás fapadon, ha valaki nagyon részeg, mi van akkor? — kiküldik sétálni... Vagy az átmeneti szállón, ha van egy verekedés, vagy valami probléma, ügyintézés, azt el lehet intézni, de ez sokkal nagyobb erőt kíván tőled. Hát így alakulgatott ez a dolog.

Az FSZKI

A HRI igazgatója Pintér Mihály volt, '93. február 29-ig, mert '93. március eggyel megalakult az FSZKI. Erről csak nagyon foszlányokat tudok mondani, mert bevallom neked, engem egészen igénybe vett a szállón való munka. Fővárosi intézkedésre alakult meg, a hajléktalan ellátó rendszert összevonták a munkásszál-lókkal. Az összevonás számomra viszonylag hirtelen történt. Létrejött egy mamut intézmény, aminek mi voltunk néhányan, talán nyolcan, tízen, vagy tizenketten dolgozói, a hajléktalan ellátásban dolgozók, és hozzánk kerültek a nagy munkásszállók, a lakókkal, és az ottani személyzettel, gondnok, meg házvezető... Akkor hozzánk került az Oltalom is.

A HRI-hez eddig tartozó szállók mellé most jött a Könyves, nemcsak a fapad része, hanem ott állt egy szálló is, a Dózsa, a József Nádor téren a női szálló, és Rákos-... akármin egy anya-gyerek szálló. Szóval 360-ról ezer valamennyire azonnal feltöltődött a létszám.

Abban a pillanatban itt elég nagy kavarodás lett. Az üres helyekre be lehetett hozni a munkásszállókra a hajléktalanokat, ez azért okozott elég nagy feszültségeket a Dózsán is, és József nádor téren is.

A Könyves az egyik legrosszabb, leglerobbantabb szálló volt, ott mozgássérültek, süketek, bénák laktak, és pillanatok alatt bekerültek oda hajléktalan emberek. Persze nem egyik napról a másikra ment ez az egész.

Átmenetileg, 3-4 hónapra egy Csikós János nevű fiatalember lett az intézmény igazgatója. Akkor jött a Módszertani Csoportba a Mezei Gyuri, és ő hozott egy nagy stábot. Akik itt voltunk, én magam is vártam, hogy lesz egy módszertan, aki segít majd a munkánkban, de kiderült, hogy országos kutatásokat végeznek. Elég nagy személyi ellenállások alakultak ki. Nehezen alakult az egységes szemlélet. Ez talán máig sem teljesen sikerült. A Mezei Gyurinak volt egy tanfolyama, átképzett szociális munkásokat és jó néhány kolléga akkor nyáron került ide.

Nagyon képlékeny volt, nem lehetett tudni, mi lesz, hogy lesz. Személyi villongások és harcok voltak. Több szinten is. Az itt lévő, akkori vezetők, és az új vezetés között.

Nagyon rossz időszak volt. Én nem unatkoztam ott a Kerekesen, az engem lekötött. Azt viszont én a Mezei Gyuri javára írom, hogy ő megpróbálta összeszedni valahogy ezt a stábot. Az új kollégákkal, régiekkel megpróbált egy nagy csoportot, esetmegbeszélőt tartani. Szóval akkor megindult valami. Erre idő kellett volna. Úgy mentünk szinte egymásnak, hogy nem tudtuk, ki mit akar, miért jött ide, ki kit hoz...

Én szépen elvoltam ott a Kerekesen. Mindig azt mondom — és ez nem biztos, hogy jó — hogy az ördöggel is együtt tudok működni, ha van egy jó cél, és hagynak engem dolgozni. Engem hagytak. Van, akit nem, ebből szakmai viták voltak. De annyira nem érdekelt engem, hogy itt mi történik, mit csinálnak — lehet, hogy ez hiba is — de én csak azt néztem, hogy mi hogy tudunk dolgozni, kapunk-e embert, meg el tudunk-e menni három napra szabadságra, szóval hogy működjön a szálló. Aztán talán szeptembertől, vagy ahogy a Csikós elment, akkor megbízott igazgató lett a Pintér újfent, és kiírták a pályázatot. A Pintér nem pályázott, nem akart. November egytől lett az Iványi Gábor az igazgatónk.

Az Iványiról előtte ennyit tudtunk, hogy lelkész és az Oltalmat vezeti. Meglehetősen féltünk, tudod, amikor mindenféle személyi változások vannak, az nem szerencsés. Ez egyébként is olyan munka, ami teljesen igénybe veszi az embert.

Érdekesen alakult a szállók sorsa ezután. A Kerekes utcai szállón a párnás fapad megszűnése után női szintet kaptunk. Innen a Dózsáról, miután felújították a szállót, 20 nőt odaköltöztettek a Kerekesre, plusz volt egy Bagolyvár nevű hely, ahol — hát, nem volt akkor még női fapad, annál rosszabb minőségű hely volt — onnan költöztettek nőket a Kerekesre.

A Bagolyvár Újpesten volt, a BKV-nak volt ez valamilyen épülete, de hát az Előd utcai fapad palota ahhoz képest. Ezek a nők valahogy ott termettek. Főleg "szexipari segédmunkások" voltak, kamionsoron dolgozók. Ők költöztek a Kerekesre. Megkaptuk innen a Dózsáról a jól fésült tanárnőt, meg a védőnőt, egészségügyben dolgozó nővért, meg megkaptuk a bagolyvári lányokat, akiket ott vártak lent a stricik a szálló halljában.

'92 — '93 telén működött a párnás fapad, március húszig, és rá két napra hogy elköltöztek a fiúk, megkaptuk a lányokat. A két szint: az absztinens meg az átmeneti stabilan volt, ez a harmadik volt változó. A lányok egy évig voltak itt, illetve a következő télig, mert télen megint párnás fapad lettünk. '94-ben már lehetett sejteni, hogy felmond nekünk az ERAVIS, illetve, hogy felajánlja a Csavargyár utcai szállót. Akkor már a szállóra nyugati turisták jöttek, meg a Pázmány kollégiuma volt, nem fértünk be ebbe a körbe.

'94 augusztusában átköltöztünk a Csavargyárba és ott látható volt, hogy az absztinens szintet tovább tartani nem tudjuk, ugyanis olyan volt a szálló elrendezése, hogy nem tudtuk külön biztosítani a fürdést, a főzést, a közösségi helyiségeket. Úgy nézett ki, hogy ennek vége. Ennek a programnak is voltak ellenzői, nem mindenki gondolta úgy, hogy ezt nekünk a hajléktalan ellátásban kell csinálni. Akkor én is kicsit megkeseredtem, és el akartam menni a Damjanich 50-be, az állami gondozott gyerekek utógondozójába, amit egy csoport társnőm vezetett. A Csavargyár utca vezetője utánam egy Nagy Zoltán nevű fiatalember lett, aki akkor azt hiszem, mentőzött, meg utcázott. De csak rövid ideig vezette, mert nagyon fiatal is volt, meg az utca volt a kedvenc területe. Utána a Csavargyár utcát a Lucza Kati vette át, őt vagy az Iványi, vagy a Mezei, de inkább az Iványi hozta, és nevezte ki vezetőnek. Aztán vezette a Bogár Gyula, és sok mindenki, és sok minden történt ott, de én csak arra figyeltem főleg, amit én csináltam.

A Csavargyár utcai szálló férőhelyszáma is állandóan változott, mert volt 120 fős, meg 180 fős. Működött ott családok számára is átmeneti lakhatási lehetőség. Amikor az megszűnt, nyolc családnak adott a Főváros lakást, a többi urat meg jobbra-balra elhelyezték. Lebontották a Könyves szállót, megkaptuk az Alföldit.

A Csavargyár úgy két-három évig tartozott hozzánk, mert aztán eladták az épületet. Azt hiszem egy időben folyt is arról tárgyalás, hogy megveszi a Főváros a hajléktalanoknak, de aztán ez elmaradt.

A Csavargyár utcában szeptemberig voltunk. Mi két évet keményen megküzdöttünk azért a védett szintért, és most azt kellett látnunk, hogy a lakóink, akik absztinensek voltak, visszaesnek; nem tudjuk nekik biztosítani azt, amire szerződtünk. Borzalmas körülmények közé kerültek.

Annak a szállónak a portásai futtattak lányokat, a szobáztatás mindennapos volt. Bárki bejöhetett. Le is váltották azt a garnitúrát, mert nagyon sok visszaélés volt, de embertelen körülmények voltak ott kezdetben.

Ha azt látod, hogy két évet megküzdesz valamin, ami működik, és vannak sikerei a lakóidnak, és szükség van rá, és ezt mindent fel kell adni... - hát én nem erre szerződtem.

Védett részleg a Dózsa szállón

Akkor behívott az Iványi, és kérdezte, hogy látom, ezt a dolgot. Én mondtam, hogy ezt ott nem tudjuk csinálni, ő felajánlotta: itt átalakítanak egy olyan kis részt a házban, hogy ezt tovább tudjuk csinálni. Ennyi volt. Csináltuk tovább.

Az Iványi öt évig volt itt. Én vele is tudtam együtt dolgozni. Örültem, hogy végül is megmarad az absztinens szint. '94 októberében kerültünk a Dózsára. Akkoriban jött a Bognár Szabolcs, és akkor jött hozzánk a Dávid Zoli.

Ide jöttek vissza a lányok is az átalakítás után. Jó néhányan, akik munkásszállóként használták az intézményt, elmentek, amikor idejöttek a hajléktalanok, így volt elég férőhely.

Akkor kerültek különböző átképzéssel szociális munkások ide, három-négy fő — hát el tudod képzelni, mit tudtak azok itt csinálni.

A Dózsán a mi sorsunk jól alakult, mert egyrészt először az első emeleten kaptunk 28 szobát, és utána még bővítést, végül 43 fővel tudott az absztinens rész — akkor már Védett részlegként — dolgozni. Azt kell, mondjam, hogy amennyire ebben a házban lehetett, megkaptuk azokat a feltételeket, lehetőségeket, hogy tudjunk dolgozni. A házban nekünk volt egyedül klub-helyiségünk, tv szobánk, és akkor még lehetett a Soroshoz pályázni, azon nyertünk, vettünk tévét, kialakítottunk beszélgető szobát. Meg egy konyhából nyíló helyiséget, ahol tudtunk különböző programokat csinálni. Aztán ahogy megalakult a Szalmaszál Alapítvány, ők is segítették a munkánkat.

A Dózsán a férfi-női oldal beosztása mindig ilyen volt. Mi a Védett részleggel a férfi oldalon voltunk, mert nekünk csak férfi lakóink voltak. Nőkkel is foglalkoztunk mindig — amit nem is mondtam — hogy volt egy ambuláns, utó-gondozásunk. Az elment lakóink, a kitiltott lakóink részére. Általában azt mondtuk, hogy most egy fél évig nem lakhatunk együtt, de bármi problémád van, jöhetsz hozzánk, segítünk. Nagyon sok hölgy is, aki alkoholproblémával küzdött, járt hozzánk, a lakóink élettársainak, meg mindenféle kapcsolatának mi ott voltunk.

Kezdett kialakulni az a csapat, aki — nagy szavakat mondok — erre fölteszi az életét. Tehát, aki ezt nem csak úgy csinálja, hogy munka, hanem beleástuk magunkat, mindnyájan sokat tanultunk. Dávid Zolival mentálhigiénés két éves képzésre jártam, a Nap utcába, a Semmelweis Orvostudományi Klinikára, ami a Sportegyetemre ment át. A Mizsér Csabi a főiskolát végezte el, a régi Wesley-t. És hát mindenhol ott voltunk, ahol alkoholizmusról szó volt, vagy hallani lehetett. Ebben az időben mi még nem nagyon léptünk úgy nyilvánosság elé, hogy mi erről publikáljunk, vagy beszéljünk, hanem próbáltunk minden elérhetőt megtanulni ebben.

Végülis '96-ban volt Salgótarjánban egy hajléktalan konferencia, ott már megértek munkánk eredményei — mert többen figyeltek ránk — én egy szenvedélybeteg szekciót vezettem. Akkor, ott — többek között — a Mezei Gyuri is azt mondta, hogy hát ezt a munkát a szenvedélybetegekkel mégiscsak lehet, és kell is a hajléktalan ellátás keretén belül is csinálni. Úgyhogy az onnantól kezdve már egy könnyebbség volt, hogy amit csinálunk az nem elvetendő. Utána műhely is alakult, és vidéken is, illetve a Pro Domonál is létrejött absztinens szálló, úgy, hogy azt gyakorlatilag féléven keresztül, vagy még tovább mi segítettük, a kollégák felkészítésével. Végül is a Barát Tibi, aki most vezeti a Pro Domot, majdnem hogy nálunk kezdett. Ez nekünk is nagyon jó visszajelzés volt, hogy ez végül is nem egy rossz út. Egyre több kolléga kezdett jönni hozzánk, csak egy beszélgetésre, érdeklődött, hogy mit csinálunk. Akkor éreztem azt, hogy érdemes volt, ezt a pár évet végigcsinálni, ha többen úgy látják, hogy ez egy eredményes, jó út. Nem azt mondom, hogy minden hajléktalan, meg mindenki számára, de hogy ennek is ott kell lenni a palettán.

Amit én pozitívumnak látok az Iványi Gábor igazgatósága alatt, az az, hogy volt egy jelszava, hogy "az életnek kell utána menni". Ez azt jelentette, hogy ha úgy látta, hogy az utcán vannak emberek, akkor meg kellett nyitni valami részt nekik. Volt némi sajtófigyelés, meg a könyvtár magjai kezdtek volna kialakulni. A legnagyobb pozitívum számomra az volt, hogy engem hagyott dolgozni. Szóval hogy különösképpen nem konfrontálódtam vele. De akkor azért már könnyű volt, mert elismerték mások is, hogy amit csinálunk, az nem rossz. Még ha azt mondták is, hogy "FSZKI? Júj!" — "De azért a védett szint, ők azért valamit csinálnak." Szóval ez is mögöttem volt.

Amit én látok, hogy mindig azt mondta — ő egy mennyiségi szemléletű ember volt — hogy ne maradjon ember utcán, és hogy fűtött utcaként is kell működnünk. Az anyaotthon akkor itt lent volt a pincében, ahol most beszélgetünk, a civil pince helyén. A fönti rész az '95. január, februárjában indult, és ősszel már kibővült ezzel a lenti résszel, amiben volt, hogy 120-150 anya gyerekkel itt volt, úgy hogy lépni nem tudtál, mert végig matracok voltak letéve. Minden feltétel nélkül befogadható volt mindenki.

Én főleg ezt a részét láttam. Akkor nyílt az Előd utca, na most én az Előd utcát nem a csúcsnak tekintem, sőt szégyennek, de ez a része is fontos volt.

Amiket mi csináltunk, azt mi pályázati pénzekből finanszíroztuk, de a cégnek nem volt semmire pénze. Az Iványi azt tekintette természetesnek, hogy akinek belső indíttatása van, az sokat dolgozik. Akkor kezdtünk dolgozók is létszámban is sokan lenni. De tudod, hogy amikor felhígul a létszám — én ezt most nem negatív értelemben mondom — de ha egyszerre jön sok ember, akkor ott különböző emberek vannak, és problémák azért adódnak.

Az FSZKI szakmán belüli megítélése nagyon rossz volt. Kívülről, barátaim, ismerőseim mindig mondták, hogy "Úristen! Van eszed? Hol vagy? Hát a FSZKI, az borzasztó!"... ez fakad abból, hogy hirtelen kellett nagyon sok embert elhelyezni, és a dolgozók is sokfélék voltak. Nagyon sokféle ember jött hozzánk, a munkanélküli mérnöktől a tanárig mindenféle. És kevesen is voltunk.

Mi voltunk szinte úttörők ebben is, hogy első pillanattól kezdve volt segítségünk, még a Kerekes utcai szállóra esetmegbeszélést tartani a Pik Kati járt hozzánk. Volt, hogy más szállón nem szívesen vették, én meg örültem neki, hogy gyere Kati, csináljuk. Nálunk mindig azt próbáltam elérni, hogy legyen egy szakmai színvonal. Nagyon kemény volt, hogy néhány kollégát el kellett küldeni, de alkalmatlan emberek voltak. Volt olyan kolléga, akivel utána két év után találkoztam, miután megmondtam neki, hogy nem vagy alkalmas erre a pályára, és megköszönte, hogy akkor ugyan neki rosszul esett, meg haragudott rám, de utólag megköszönte.

Szóval eléggé vegyes volt a képünk. ez azért remélem, hogy az utóbbi időben már változott. És ez a szakmai színvonal emelkedésének köszönhető. De aztán annak is köszönhető, hogy akik ide kerülnek hozzánk, azoknak már legalább halvány ibolykájuk van arról, hogy mi a szociális munka. Az kevés, hogy azt mondom, nagy a szívem és jövök segíteni. Ezen azért már túl vagyunk. Nem azt mondom neked, hogy minden rózsás, mert különböző szinten dolgoznak teamek, de különböző területen is. Ha azt nézzük, hogy most már anya-gyerek krízisszállótól kezdve a nappali melegedőig, az orvosi ellátáson keresztül szinte mindennel rendelkezünk, azt gondolom, hogy a legszélesebb skálát nyújtjuk.

Sokan vagyunk már, nem ismerjük eléggé egymást. Nagyon jók ezek a nyitott napok, amikor végig lehet látogatni a szállókat. Meg lehet figyelni, hogy van egy törzsgárda, akik szinte mindenhova eljönnek, és vannak, akik abszolút nem érdeklődnek. A szakmai műhelyeken is vannak, akik rendszeresen részt vesznek, és nagyon jó hogy ezek vannak, mert akkor már lehet mire építkezni.

A Váltó-Ház

Az Iványi Gábor öt évig volt itt, '93. decembertől, '98. december 31-ig, és '99 januárjában jött a Pelle Jóska.

Amikor elment, nagyon vegyesen fogadták. Félelem is volt. Ugyanúgy, mint a Csikósék váltásakor, nem tudtuk, hogy mi lesz. Borzalmas hírek keringtek, például a saját részlegemmel kapcsolatban, hogy nem akarják, hogy a védett szint legyen tovább, mert nem tartozik hajléktalan ellátásba, hogy megszűnik az anyaotthon, hogy idehoznak majd a Fővárosból embereket, vezetőket. Elég feszült hangulat volt. Azt mondták, hogy azért vannak a vizsgálatok, mert itt majd minden megszűnik. Szóval nekem azt hallani, hogy valószínűleg azt akarják, hogy megszűnik a részlegünk, nem lesz védett szint, hát gondolhatod, hogy féltem. És ez a sokféle vizsgálat...

Arra emlékszem, hogy a Dávid Zolival voltam bent délután, amikor bejött a Győri. Mindenünk megvolt, mert mi már akkor is sokkal több dokumentációt vezettünk, mint ami egyáltalán kellett volna, mert alkohol betegekről van szó, és nekünk ez fontos volt. Akkor is teljesen összeestünk, hogy biztosan azért jött hogy minket innen kisöpör. A Pelle Jóska is volt ellenőrizni, szóval rengeteg ellenőrzés volt.

Akkor a találgatások, hogy ki lesz az igazgató... Nekem akkor már függőben volt a nyugdíjazásom, mert én 18 évesen elhatároztam, hogy az 55. születésnapomon elmegyek nyugdíjba, és ez pont akkorra esett. Megtörtént a váltás, és a Jóskát nagyon megszerettük. Ráadásul kiderült, hogy szó nincs arról, hogy minket meg akarnak szüntetni.

De akkor meg jött az, hogy az Iványi elvisz részeket, az Oltalmat, meg a régi anyaotthont, meg a József nádort kapta, de hogy rólunk szó sem volt. A szenvedélybetegeknél a bizonytalanság nagyon rossz dolog. Ha én bizonytalan vagyok, az valahogy átragad a hajléktalanokra. Nem csak hogy átragadt, de a hajléktalanok széltében hosszában ezt beszélték. Jöttek, és mondták, hogy "Marika néni mi lesz velünk?". Én próbáltam nyugtatni őket, hogy maradunk, de azért ott rezgett a léc.

Jött a Jóska, tartott egy vezetőit, és utána legelőször velem ült le beszélni, hogy ő talán azt hallotta, hogy mi el akarunk innen menni, az egész egység. "Mi csak dolgozni szeretnénk, csak azt szeretnénk, ha ezt a továbbiakban is tudnánk csinálni" — mondtam. "Senkinek ez ellen kifogása nincs, dolgozzatok nyugodtan tovább" — válaszolta, és ez olyan nagy megnyugvással töltött el minket. Nekem is két állásajánlatom is volt. De nekünk nem ez volt a lényeg, hanem, hogy együtt és ezt. És hogy elérjük azt, hogy legyen egy önálló házunk, amit '96 óta szerettünk volna.

Aztán hogy lesz majd Módszertan, meg sok minden lesz, láttuk, hogy elkezd fejlődni. Lesz pénz, lesz minden. Ki az, aki nem örül annak? Képzeld, hogy örültem, hogy a Külső Mestert felújítják, hogy a Bánya utca rendbe lesz téve. Hogy az Alföldi olyan, amilyen... hát arra kár költeni, de a Dózsa... És aztán hogy Váltó-Ház lett.

Én '99. július eggyel mentem nyugdíjba, kimentem a telekre, hogy én soha többé, semmit nem csinálok. Augusztusban én már unatkoztam, de biztos nem jöttem volna csak úgy vissza. A kollégáim is hívtak, de mindig azt mondtam, hogy az nem jó, ha egy volt vezető, miután átadta a stafétabotot, jól felkészítve, a kollégáimmal mindent megbeszélve, hogy akkor én most mondom, hogy mégis egy kicsit visszajövök. Őszintén már nem is nagyon volt kedvem ehhez a céghez. De a Jóska akkor meglátogatott, hívott, hogy lesz Váltó-Ház. Amikor visszajöttem a telekről kivitt oda és megmutatta a Házat. Akkor mondtam, hogy nekem itt a helyem.

Amikor a Váltó-Ház elindult, a Jóska mindjárt mondta, hogy nők is lesznek. Én elkezdtem borzalmasan ódzkodni, hogy ne, hát mi lesz ott, férfiak, nők együtt?! Valahogy tartottam a hölgyektől jobban, az előző hölgy lakók kapcsán. De ő azt mondta — valószínűleg ez egy fővárosi elképzelés volt — hogy hölgyeknek is kell ott helyet adni. Hát sokat törtük is a fejünket, én már csak külső emberként — bár azt mondják a kollégák, hogy én ott team tag vagyok — hogy ez hogyan legyen a hölgyekkel. És azt gondolom, hogy ez hoz némi problémát is magával, de így színesebb a ház, jó hogy ott vannak. A Zitával aztán elkezdtük a női csoportot, amit már eleve úgy kezdtünk, hogy én segítek elkezdeni, és aztán átadom, mert én azt gondolom, hogy nekem most már egyre inkább ez a dolgom, hogy segítem az elkezdést. Én is nagyon megszerettem a nőket. Odáig is ismertem, de ezt a mélységét a női alkoholistáknak nem, mint ami itt előjött. Úgyhogy most már azt mondom, hogy szerencsés.

Szóval ez így alakult, és azóta nagyon sokat változott a cég.

A Jóska az első perctől kezdve olyan emberségesnek tűnt, olyan megértőnek. És nem úgy jött ide — valószínűleg ez a legfontosabb — hogy na én nektek megmondom a frankót, hanem odajött és azt mondta, hogy ezt a feladatot kapta, és szeretné megismerni a munkánkat. Ez biztos, hogy fontos volt. Meg hamar megtudtuk, hogy Kaposváron dolgozott családsegítőben, azon kívül, hogy a Fővárosnál dolgozott — ami nem lett volna jó ajánlólevél. Elfogadott team döntéseket. Én azt gondolom, hogy az az ember, aki el tud fogadni egy team döntést, hogy az a 8-10 ember így gondolja jónak, és nem bírálja felül, vagy ha felülbírálja, akkor leül velük és megbeszéli, akkor azt gondolom, hogy azt tisztelni is lehet. Ő itt egy nagyon ellenséges légkörbe jött. Ez rövid idő alatt megváltozott.

Az hogy az egyes teamekben mennyire indult meg a szakmai munka, az részben a Pelle Jóskához köthető, hogy ez elkezdődött. De az egyes vezetőkhöz is. Nálunk '92 óta van team — ha hiszed, ha nem — és anno a Külső Mesterben és Budaörsön is volt. Ez a hirtelen felnövés kicsit megrázta. A Mezei Gyuri is elkezdte, lehet, hogy ha a Mezei Gyuri tovább marad, akkor abba az irányba megy.

Régi vezető most már csak kettő van. A Lucza Kati és a Pándi Ani. A többiek azért már fiatalok, és annak örülök, hogy a fiatalok erre a team munkára elég nagy súlyt fektetnek.

A fapadokra még elég kemény munka vár. Különbözően működnek és különböző a munkatársak összetétele is. Mert tudod, ahol szociális szakot végzett kollégák vannak, és van egy húzó mag, aki nem elégszik meg azzal, hogy kitölti azt a rengeteg nyomtatványt, amit kell — nekünk azért nem kellett ennyit — ott azért vannak kezdeményezések, próbálkozások. Minden házban van azért valamifajta próbálkozás, a kimondott egyéni esetkezelés mellett valamit csinálni. Ahol van ilyen húzóerő, az jó, ahol meg beletörődés van, hogy teljen el valahogy ez a néhány óra, ezt kitöltjük, az olyan is.

Ha újra kezdhetném, azt hiszem akkor is végigcsinálnám ezt az egészet. Lehet, hogy ha most fiatal lennék, és most jönnék hajléktalan ellátásba dolgozni, nem biztos — attól függ, hogy hova kerülnék — nem biztos, hogy maradnék. De ezt én újra végigcsinálnám, ez nekem nagyon sok örömet adott. Sikerült elérni azt, hogy van Váltó-Ház, hogy nagyon remek kollegáim, mondhatnám egy részükről, hogy tanítványom ott dolgozik, és ez nem semmi. Ennek nagyon örülök. Olyan öröm azt látni — tudod — hogy a szellemiséget viszik tovább. Mást csinálnak, mert most másképp kell dolgozni, mi is mindig változtunk, de hogy megmaradt az a szint, ahogy mi ezt elképzeltük. Igen, ezt csinálnám, biztos.

Lengyelné Marikával Tatár Babett beszélgetett