A Vaspálya utcai átmeneti szálló

Váltó - Ház

2001 szeptemberében, Kőbányán, a Vaspálya utcában, megnyílt egy 66 férőhelyes, a maga nemében különleges hajléktalan szálló. Olyan férfiakat, és kisebb számban nőket fogadnak be, akik alkoholisták, de vállalják az absztinenciát. Ehhez a Ház az egész struktúrájával, a benne dolgozó szociális munkások részvételével, a felépülést szolgáló programjával segítséget nyújt.

A hajléktalanság és az alkoholizmus nem feltétlenül függnek össze, és nem feltétlenül vannak egymással oki kapcsolatban.

A hajléktalan szállókat azok foglalják el, akiknek nem ideiglenes szállásra van szükségük, egy, vagy több éjszakára, hanem olyan otthonra, amelyet a rendelkezésükre álló jövedelemből fent tudnak tartani.

A Váltó — Ház lakóinak is ez az egyik legnagyobb problémája: hogyha sikerül is megőrizniük a józanságukat, ha két év alatt, — ez a leghosszabb idő, amelyet a szállón tölthetnek — megtakaríthatnak is pár százezer forintot, mit tudnak vele kezdeni?

A kérdés egyébiránt tágabb kört érint, mint a jelenlegi hajléktalanok: milyen lakhatási lehetőséget talál a mai lakáspiacon az a réteg, amely alacsony jövedelemmel bír?

...Bár, mint föntebb jeleztem, a hajléktalanság és az alkoholizmus nem feltétlenül állnak egymással kapcsolatban, - egy alapítványi hajléktalan szálló szociális munkása meglehetős nyersen válaszolt, amikor arról érdeklődtem, hogy a szálló lakói isznak-e, mondván, hogy nem az alkohol az elsődleges probléma — mindazonáltal a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a hajléktalanok többsége iszik.

...Már a hajléktalan gondozás kezdetekor volt néhány szociális munkás, aki úgy gondolta, hogy a hajléktalanok közül egyeseknek problémájuk lehet az alkohollal.

Fölvették a kapcsolatot azokkal a kórházakkal, amelyekben volt alkohológiai osztály, és elkezdték küldeni a klienseket. Átmeneti megoldások után, 1994-ben a Dózsa György úti szállón létrejött egy 28 férőhelyes védett részleg, amelynek lakói vállalták az absztinenciát.

Itt, ha nem voltak is optimálisak a körülmények, de a részlegen dolgozó szociális munkások: Dávid Zoltán , Lengyel Antalné, Mizser Csaba, Soós Mária körülhatárolták és megfogalmazták, hogy mi a speciális feladatuk: "Számunkra, a védett részlegen dolgozó szociális munkások számára nagy kihívás az alkoholbetegekkel való foglalkozás, hiszen ez a munka más, mint az általános hajléktalangondozás. A különbség oka abban van, hogy feladataink között nem a körülhatárolt ügyintézés, hanem a fokozott mentális, pszichés gondozás szerepel. A szociális munkával mindenekelőtt az absztinencia megtartását, a józanságot kell elősegítenünk. A betegséget együtt tanuljuk klienseinkkel, közösen éljük meg a felépüléssel együtt járó kínokat és örömöket."

A felépülésben, a józanság megtartásában az AA, a Magyarországon is működő Névtelen Alkoholisták csoportjai nyújtanak segítséget. Az AA sok tekintetben modellként is szolgál. (Az AA, a Névtelen Alkoholisták önszerveződő, önsegítő, mindenféle hivatalosságtól függetlenül működő mozgalma 1935-ben, az Egyesült Államokban jött létre. Ma már világszerte vannak csoportjai. Magyarországon az első csoportok a rendszerváltozáskor alakultak meg.)

A védett részleg 1994-2001-ig működött, a Váltó-Ház megnyitásáig.

Az önálló ház működtetésére a szociális munkások egy komplex rehabilitációs programot készítettek

A Ház vezetője, Dávid Zoltán, egy vele folytatott beszélgetésben azt mondta: "Számomra világos volt, hogy az egész házat, az egész intézményt csoportközpontúvá alakítjuk. A függőségi, a rászokásos betegségben szenvedők hajlamosak fenntartani a függést, csak éppen cserélgetik a szereket. Ha leteszik az italt, fölveszik a cigarettát, a kávét. Leteszik a cigarettát, fölveszik az édességet. Ezt keresztfüggőségnek nevezik. De a függőség személyekkel kapcsolatban is kialakul. Aki leteszi az italt, mondjuk, már féléve száraz, hajlamos rákötődni a vele személyes kapcsolatban álló szociális munkásra. A függőség megnehezíti mindkét fél dolgát. Igazi felépülés nincs egyéni gondozásban. Az AA tapasztalatai bizonyítják, hogy felépülés csoportban van. A mi egész programunk arra épül, hogy a klienseknek lehetőleg minden nap legyen valami csoportélménye..."

A programhoz tartozik, hogy a Házban dolgozó szociális munkások, a team tagjai számára is vannak különböző jellegű csoportok, amelyeknek célja részben a szakmai fejlesztés, az egységes szemlélet kialakítása, részben pedig a szociális munkásokat fenyegető kiégéssel szemben önmaguk védelme.

A Ház jellegzetessége, hogy a recepción leendő szociális munkások, főiskolai hallgatók teljesítenek szolgálatot, nem pedig valamely őrző-védő cég fegyveres emberei.

A kliensek felvétele az úgy nevezett Lehetőség csoportban zajló beszélgetések révén, illetve azok után történik. A hajléktalanok többnyire egymástól hallanak arról, hogy a Ház létezik. Az első lakók közül néhányat előzőleg a Pomáz-Kiskovácsi Munkaterápiás Intézet addiktológiai osztályán kezeltek, de legtöbbüket az utcáról vettek fel. Házas-, és élettársakat is.

Aki megjelenik a Lehetőség csoportban, annak fölveszik az adatait, és saját kezűleg írott életrajzot kérnek tőlük.

Ezek az életrajzok szűkszavúak és meglehetősen formálisak. Mégis, kiolvashatók belőlük a mostoha sorsok, a nehéz életkezdések, azok a körülmények, amelyek végül elvezettek az alkohol és hajléktalanság egymásba fonódó, egymást erősítő zárt köréhez.

...Megjegyzendő: a hajléktalanok többsége alkalmi munkát végez. Nem is igen kap mást. Ha mégis akadna olyan munkahely, ahol bejelentenék őket, ott olyan alacsony a kereset, amiből nem tud megélni, és még meg is takarítani.

Ez nem kizárólagosan hajléktalan probléma, ez a kiszolgáltatottak, az egykor bérből és fizetésből élők problémája. Belekényszerülnek ebbe, mert ezt diktálja a helyzetük, mert a munkáltató abszolút fölényben, a munkavállaló, adott esetben lehet akár értelmiségi is, abszolút kiszolgáltatott helyzetben van.

A hajléktalan alkoholista nőket szigorúbban ítéli meg a társadalom, mint a férfiakat, a saját megítélésük is, ezzel párhuzamosan negatívabb.

A Házban Nagy Zita szociális munkás, és Lengyel Antalné, aki tanácsadóként vesz részt az intézmény munkájában, a női lakók számára létrehoztak egy külön csoportot.

Néhány hónap alatt a formális együttlétektől eljutottak addig, hogy a csoport valóban csoportként működött, hogy oldódtak a feszültségek, az egymás iránti bizalmatlanság megszűnt, a nők egyre nyíltabban voltak hajlandóak és képesek föltárni a belső ügyeiket.

A programjaikon filmeket néztek, vagy a közéletből ismert nőket láttak vendégül. Egyik-másik filmnek katartikus hatása volt, amikor például kiderült, hogy a nőket rendszeresen bántalmazták otthon, gyerekkorukban, és később, a házasságukban, vagy az élettársi kapcsolatukban.

A házban élő nyolc-tíz nő életének valamelyik szakaszában állami gondozott volt, és valamennyiük gyereke állami gondozott.

Noha kiskorú gyerekeik vannak, a gyerekeik gondozására, a velük való rendszeres foglalkozásra, úgy tűnik, nincs meg bennük a kellő türelem, felelősségérzés, a személyiségnek az az érettsége, ami a szülői szerephez szükséges. Pontosabban, ami a gyerek és szülő kölcsönös kapcsolatában fejlődik ki. Mögöttük kudarcos kapcsolatok sorozata, mégis, számukra mindennél fontosabb a partnerkapcsolat, újabb és újabb kapcsolatokba bonyolódnak.

Megrendítő olvasmány Nagy Zita szociális munkás N. Katalinról írott gondozási naplója, amelyben kliensének történéseit majdnem egy egész évig, felvételétől az eltávozásáig követi napról-napra.

Többszöri beszélgetés révén körvonalazódik Kati élettörténete, pályafutása.

N. Katalin 1960-ban született, Budapesten. Édesanyja ekkor 15 éves volt, édesapja 41. A szülők elváltak, az anya eltűnt a kislány életéből, Kati majdnem felnőtt, amikor megismeri.

Mivel apja egyedül neveli, többször kerül intézetbe.

Tizenöt éves, amikor az apja, akihez mindenkinél jobban ragaszkodik, meghal.

Gimnáziumba szeretne menni, de szakmunkásképzőbe íratják. Otthagyja, dolgozni megy.

Tizenkilenc éves, amikor házasságot köt a gyereke apjával. Négy évig élnek együtt, közös megegyezéssel elválnak.

Az élettörténet folyamatossága többször megtörik.

Kati évekről hallgat.

Később egy-egy elejtett mondatából a szociális munkás összerakja a hiányzó részeket. Kati egy házasságról, egy élettársi kapcsolatról számol be. Állítása szerint két gyereke van, egy 22 éves és egy 6 éves fia. Később kiderül, hogy egy alkalmi kapcsolatából ikerlányai születtek, akikről rögtön a szüléskor lemond, nem is tud róluk. Húsz éves kora óta rendszeresen iszik. Többször volt elvonón. Hosszú időn keresztül nem volt bejelentett munkahelye, ebben a korszakban prostitúcióból tartotta fent magát.

1989-ben találkozik gyerekkori nagy szerelmével, összeköltöznek, ebből a kapcsolatból születik a kisebbik fia. 2000-ben ez a kapcsolat is megromlik, veszekedések, éjszakai menekülés, a végén a kisfiú vidékre kerül, az élettárs fertőző tbc-vel szanatóriumba, "Kati körül elfogy a család, napjai sírással és ivással telnek, kórházba be, kórházból ki, végül a Pomáz-Kiskovácsi intézetben megtudja, hogy létezik a Váltó - Ház." 2001 november 26-án veszik föl.

"2002 szeptemberében" — jegyzi föl a szociális munkás — "Kati újból inni kezdett.Nem kért segítséget tőlünk, mondván, ő egyedül is képes megoldani a problémáit. Két nap leforgása alatt kiköltözött a Házból.

Gyakran felhív telefonon. Tájékoztat hogylétéről. X városba költözött, albérletbe, egy újabb élettárssal.

'Zita, új életet kezdtem, már nem sírok.' "

De Zita Katit illetően azért nem teljesen nyugodt.

Szász Anna
újságíró