"Milyen itt lakni?" — Vaspálya átmeneti szálló

Egy fiú a Házból

Amikor megtudtam, hogy lehetőségem van írni arról, mit jelent nekem ez a hely, örültem, hisz\' érdekesnek találtam elemezni ezeket a gondolataimat. Hamar rájöttem ugyanakor, hogy nem tudok anélkül írni erről, hogy elmondanám egyéni történetemet (ilyen egyébként mindnyájunknak van), ami nélkül nem érthető, hogyan is kerül ide valaki (egyesek szerint, "Hogyan süllyed idáig ? ")

Kezdjük a végén: 2003. február 3-án kerültem a Házba, azzal a szándékkal, hogy korábbi hajléktalan-szállásom (Üdvhadsereg Férfiszálló, Bp. Dobozi u.29.) számomra egyre inkább elfogadhatatlan állapotai közül egy nyugodtabb, színvonalasabb és konfortosabb - azaz nagyobb lelki stabilitást adó - helyre kerüljek. Ma  úgy gondolom, hogy ezt a célt megtaláltam itt.

Történetem talán példa lehet arra, hogy bármely remek adottságokkal rendelkezik is valaki, ha egy szenvedély - esetemben a szerencsejáték vált kórossá - rabja lesz, mindent és mindenkit képes tönkretenni és elűzni maga mellől, képes magát kizárni a közösségből és a társadalomból, akár végérvényesen is. Tanulság az is, hogy "lehet szabadulni a rabságból", de míg tönkre menni egyedül is-, felépülni csak segítséggel tud az ember. Én ezért dolgozom immár két éve, s lassan már közelítek a nullához, amikor tulajdonképpen valóban újra kezdhetem az életet!

Az idén immár negyven éves vagyok. Nem ideális kor arra, hogy az ember felnőjön végre, ám nálam mostanában kezd beérni ez a folyamat. Úgy érzem, hogy a sok-sok összetevőből a felelősség felvállalásának hiánya, az erre való képesség meg nem szerzése - ki nem kényszerítése - vezetett esetemben a majdnem tragikus eseményekhez.

Nincs rá mód, hogy az egész történetet leírjam, hiszen az egy - később megírandó - vaskos regény, így csak az általam kulcspontoknak értékelt fordulatokat írom le.

Öt éves koromban a szüleim elváltak, s ez - bár sokáig nem tudtam - nagyon megviselt. A válás következményeként nagyon nehéz anyagi helyzetben voltunk, s én már ekkor sok olyan dologra vágytam, amit nem kaphattam meg, pedig úgy gondoltam az jár nekem! Igyekeztem mindent a magam előnyére fordítani, azaz kihasználni a számomra kedvező lehetőségeket. Sokat hazudoztam, mert a vágyaimat, álmaimat "így valósítottam meg". Mindezt úgy, hogy közben aranyos, kedves, "jó gyerek" voltam.

Az idő haladtával középiskolásként már a "kissé deviáns" jelzőt érdemeltem ki, mivel jó eszű, de kissé lusta gyerekként igyekeztem különbözni másoktól.

A baj - láthatóan - az első szerelem, illetve a szakítás után kezdődött. Akkor már dolgoztam, s a "bajban-fájdalomban" megjutalmaztam magam egy HI-FI berendezéssel, hitelre persze. (Az anyagi világban kerestem gyógyírt a lelki problémáimra, ráadásul egy még meg nem dolgozott, ki nem érdemelt összeg felhasználásával) Ekkor már időnként - kedvtelésből - játszottam játékautomatákon, de csak kis tételben. Ahogy haladt az idő ez később

- az OTP és a felelőtlen gazdálkodás miatt állandó pénzzavarban voltam - már arról is szólt, hogy jó lenne nyerni egy kis pénzt, azaz egyre inkább elhatalmasodott rajtam. Ennek betetőzéseként, előbb egy munkahelyi sikkasztás, - a család (három bátyám és anyám) segített ki - , majd egy öngyilkossági kísérlet, önakasztás jelezte: valami komolyabb baj van. Akkor (1993.) került szóba először, hogy ez valami kóros dolog nálam. A kórházi kezelés és rehabilitáció ideje alatt megváltoztam, rájöttem, hogy nem tudom mit is akarok az élettől, nincsenek céljaim és terveim.

Ezt követően - tulajdonképpen elvetve azt, hogy beteg vagyok - keresni kezdtem ezeket a célokat és szerencsére meg is találtam. A hivatást - rádió- Tv riporter - jelentő munkát és az ezzel járó lehetőségeket valamint újabb emberi kapcsolatokat meglelve sikerült eltávolodnom a játéktól, több éves szünet következett.

Az idő múlásával rendeződni látszott a helyzetem, lakást és családot kezdtem építeni, sikeres voltam a munkában és a magánéletben is, de az örökös anyagi kiszolgáltatottság, a megfelelő gazdálkodás képességének hiánya állandó érzelmi és egzisztenciális függőséget eredményezett, az ezzel együtt járó "örök vesztes" érzés állandó jelenlétével.

Ahogyan az akkori barátnőmmel való viszonyom egyre inkább formálissá üressé vált, ezek az addig még vállalható "terhek" egyre inkább nyomasztóvá váltak, amiből újra a játékba menekültem, s ez természetesen egyre csak erősítette - az éppen feledni remélt - problémákat.

Több tényező együttes bekövetkezése (munkahelyem felszámolása, lakásom elvesztése, egyre nagyobb konfrontáció az általam többször becsapott és kihasznált családtagjaimmal) azt eredményezte, hogy egyre inkább minden a "felejtést elősegítő" játéknak rendelődött alá, persze egészen az ellehetetlenülés határáig.

Az utolsó fázisban "végre" eljutottam egy szakemberhez (Dr. Csorba Csilla, Nyírő Gyula Kórház II. Pszichiátria), aki e szenvedély lényegével és az ellene való küzdelem lehetőségeivel ismertetett meg. Ekkor (1999) még egyszer a családom kisegített az anyagi problémákból, azaz segítettek rendezni az akkor már idegenek felé fennálló tartozásokból. Ezt azonban rosszul tették, mint kiderült utoljára. Alig fél éven belül ugyanis újra komoly adósságokat halmoztam fel, "ismét számítva rájuk, ha baj lenne". Ekkor azonban már belátták, hogy nem segíthetnek, sőt azzal, hogy segítenek inkább ártanak nekem, hiszen arra, hogy vállaljam a felelősséget és önálló életet éljek, így remény sincs. Ráadásul ezt a "felismerést" segítette az is, hogy az anyagi terhek ekkorra már meghaladták az általuk még kezelhető szintet. Szóval "végre" sikerült elüldöznöm magam mellől mindenkit. Az anyám félt tőlem, a testvéreim belátták, hogy ez már nem az ő kompetenciájuk! Eljött az idő, amikor már nem számíthattam senkire - legalábbis anyagiak terén. Érzelmileg és minden másban azonban mellettem álltak és állnak azóta is. Ez az újabb krízis már a munkahelyek elvesztésével, egzisztenciális ellehetetlenüléssel, azaz teljes K.O.-val járt (2001). Ekkor kerültem fel Budapestre, kezdtem egy más, új életet. Hajléktalan lettem a saját döntéseim, felelőtlenségem és betegségem következményeként. Mégis úgy éreztem - legalább a családom és az állam (APEH, TB, OTP, Bíróság) felé fennálló nem kis adósságom rendezéséig - talpon kell maradnom.

Ennek már két éve és vannak szép sikereim és kudarcaim egyaránt. Még hiszek abban, hogy a célt képes vagyok elérni, s igyekszem magam meggyőzni (sajnos nehezen megy), hogy a nulla után lesz felfelé vezető út, igazi élet, amiben végre nem mások diktálják a feltételeket, azaz nem kényszerítem magam ismételten partvonalon kívülre.

Eddig a történet, persze a lényegi - negatív - fordulatok vázlataként. Közben persze sok-sok pozitívum is a nevem mellé írható. Könyvet írtam (1998.), kiadványokat szerkesztettem, rendezvények sajtófönöke és házigazdája voltam, eredményes és elismert munkát végeztem a munkahelyeimen. Szerettem és nem hagytam magam szeretni, mert igazából csak magamat szerettem! (Micsoda ellentmondás: az óriási szeretetigény, ami bennem volt követelővé és önzővé tett, ami lehetetlenné tette, hogy igazán szeressenek!)

Kár, hogy erre csak mostanában jöttem rá, amikor esély sincs ilyen szintű emberi kapcsolatokra. Mindig egyszerre voltam becsületes és becstelen, ami idegileg és fizikailag egyaránt iszonyú kimerítő. Általában az volt a fontos szempont: mit gondolnak rólam mások, s eszembe sem jutott, hogy magamat kellene megismerni, megérteni és elfogadni, s ezt a hármast folyamatosan kontrollálni.   Itt tartok most.

A továbbiakban álljon itt az általam e folyamat utolsó - hajléktalan - szakaszában segítő tényezők, lehetőségek összegzése.

Amikor 2001-ben immár másodszor voltam a Nyírő Gyula Kórház bentlakó betege, már menekültem az orvoshoz. Megoldhatatlannak és kilátástalannak tűnt a helyzetem, sokkal rosszabbnak, mint egy évvel korábban. Január 24-én adósságok behajtása elől futva, teljes idegkimerültségben "kértem menedéket" a pszichiátrián. Senki nem tudta hol vagyok, mivel titokban, az éj leple alatt hagytam el - ki nem fizetett - albérletemet. Nem akartam mást, csak egy kis nyugalmat, ahol nem találhatnak rám. Nem tudtam azt sem, akarok-e még élni egyáltalán, mindenesetre sok értelmét nem láttam.

Nem sokkal azután, hogy bekerültem, persze a családom megtalált, édesapám és egyik testvérem felkeresett. Apám - látva, hogy milyen állapotban vagyok, a - fizikai veszéllyel is fenyegető - külső adósokat kifizette, és igyekezett rábírni arra, hogy végre vegyem fel a harcot. Testvérem pedig hozta a család üzenetét, mely szerint vége minden anyagi természetű segítségnyújtásnak és elmondta azt is, hogy anyám, akivel kisebb megszakításokkal korábban mindig együtt laktam, nem mer visszafogadni.

Ilyen körülmények között érthetően feldúlt, amikor - négy hét elteltével - Csorba doktornő közölte: "Orvosilag nem indokolt, hogy itt tartsam, a hónap végén el kell hagynia az osztályt!". Hová menjek?-, mit tegyek-?, mi lesz most? - sorjáztak bennem a kérdések.

"Menekülési utat" készítettem elő magamnak: felvételt kértem a Szekszárd-Palánk-i Alkoholelvonó Intézetbe, ahol 1993-ban már voltam rehabilitáción. Addig - mivel két héttel a kórházból való kikerülésem utánra kaptam időpontot - a testvérem fogadott be. Amikor jelentkeztem az intézetben kiderült, hogy nem a korábbi megállapodás szerint alakulna az ügyem. Arról volt szó, hogy onnan kijárva intézhetem a dolgaimat, ezzel szemben a felvételkor azt mondták két hétig ki se dughatom az orrom a megfigyelőből, azután majd meglátjuk. Ekkor - azt hiszem ez volt az első és döntő lépésem az új úton - azonnal eljöttem. Azt gondoltam, hogy ha én most oda befekszem, soha többé nem tudok már kikerülni, az ügyeim pedig azonnali intézkedést igényelnek. Anyámat felhívtam, elmondtam neki, hogy csak annyi időre szeretnék még hazamenni, míg találok munkát a fővárosban. Addigra már azt is világosan láttam, hogy el kell jönnöm onnan. Viszonylag hamar találtam munkát és albérletet is, ám egy hónap után főbérlőm, aki csak a pénz átvételéig volt barátságos közölte, hogy mennem kell, mert terhére vagyok.

Itt lépett be a sokat emlegetett - és szidott - szociális háló.

Pénz nélkül, szállás nélkül, mihez kezdjek most? - tettem fel magamnak a kérdést. Felkerestem a kórházban a szociális nővért, aki kedvesen fogadott és segített. Felhívott több hajléktalan-ellátó intézményt és az Üdvhadseregnél talált számomra helyet. Oda beköltözve végre megnyugodtam, mégis van számomra valahol egy hely, ahol lehetek. Nyolcan voltunk egy szobában, emeletes ágyakon aludtunk, de volt fürdési és főzési lehetőség is. Úgy fogtam fel, mintha egy kollégiumba kerültem volna. Mindenkihez, így hozzám is tartozott egy szociális munkás - illetve én tartoztam hozzá -, akivel minden kérdésről lehetett beszélni, aki figyelemmel kísérte az illető lépéseit. Sikerült remek, nyílt kapcsolatot kialakítanom vele, mindent elmondhattam neki, meghallgatott és segített, amiben csak tudott. Ruházkodástól a segélyig, "lelki masszázstól" az egyszerű beszélgetésig. Nagy szerepe volt abban is, hogy megtaláltam azt az önsegítő csoportot, amelybe a mai napig szívesen és rendszeresen járok.

Szóval kezdtem egyenesbe jönni. Ahogy ez talán természetes, javuló helyzetemben egyre inkább nehezemre esett elviselni az embernek azokat a dolgokat, amik korábban - a nagyobb vész idején - nem is jutottak el a tudatomig. A lakótársaim rendszeres italozásait, kötekedő, ideges hangulatát, egymásra nem figyelő, időnként teljesen antiszociális viselkedését. Ezt súlyosbította az a tény, hogy az örökös anyagi leterheltség, az adósságok folyamatos törlesztése olyan nyomasztóan monotonná tette az életemet, hogy szinte törvényszerűen jött - másfél év után - egy viszaesés. Munkahelyi problémáim miatt - sokat veszekedtem a főnökeimmel az optimálisabb munkavégzést elérendő - elvesztettem az állásomat és bár találtam más - fizikai - munkát valami megint elszakadt bennem. A visszaesés - volumenében nem, ám lélektanilag nagyon jelentős volt - után döntöttem amellett, hogy megpróbálok egy nyugodtabb, számomra nagyobb stabilitást biztosító helyre kerülni. Így kerültem a Vaspálya utcába.

Kétszer voltam a Lehetőség csoporton, ahol a Ház szociális szakemberei fogadják a jelentkezőket. Őszintén feltártam miért szeretnék ide beköltözni, mit várok a váltástól. Felvettek és néhány nap után beköltöztem. Hamar beláttam, hogy a tárgyi feltételek jelentősen jobbak, s ez óriási segítség lehet, ha az ember jól használja fel őket.

Végre tudtam zenét hallgatni, ami számomra minden helyzetben gyógyírt, megnyugvást és sok-sok energiát jelent. A négy fős szoba méretei és hangulata szintén emberi mivoltunkra emlékeztetett. A konyha maga volt a kánaán, a korábbi "rezsós küszködés" után. A fürdés, tisztálkodás és mosás körülményeit is örömmel vettem tudomásul. Korábbi helyemen ezzel is elég sok probléma volt. Mindennek a tetejébe a televízió. Nem vagyok nagy tévénéző, igazából inkább a sport és a híradó érdekel, ám az nagyon. Azzal, hogy a Házban több készülék is működik elkerülhetők a műsorokból adódó - másutt állandóan napirenden lévő - civakodások. 

A külső körülmények mellett nagyon fontos szempont az, hogyan foglalkoznak az emberrel. Számomra szimpatikus volt az, hogy a lehetőségek biztosítása mellett komoly elvárásokkal is szembesül az, aki ide beköltözik.

A havi takarékosság és a házi rend néhány fontos szabálya kiemeli a felelősség szerepét, ráadásul ezt egy olyan egyéni autonómia megadása mellett, ami valóban az önálló életre való felkészülést eredményezheti.

Az ágynemű cseréje mellett minden saját szükségletről magunknak kell gondoskodni, akár a civil életben. Ezt helyeslem. A ki- és belépéskor esedékes szondáztatás mellett nincsenek olyan korlátozó rendszabályok, melyek "regulaként" nyomaszthatnák az itt lakókat.

Számomra kiemelten fontos az a kapcsolat, ami a velem foglalkozó szociális munkás, illetve a Ház többi dolgozója és köztem kialakult. Szociális munkás segítőmmel kezdettől nyílt, értelmes beszélgetéseket folytatunk. Nagyon fontos, hogy erre heti rendszerességgel - mintegy órás időtartamban - van mód, sőt ha valami ezt indokolja, tetszőleges időben is felkereshetem. Rendszeresen megbeszéljük az elképzeléseimet, rövidebb- és hosszabb távút egyaránt, s igyekszik segíteni az optimális lehetőségek megtalálásában is. Persze a döntés az enyém, ahogyan a következményei is engem érintenek.

A többi munkatársak is segítőkészek, valóban érzi az ember, hogy vele foglalkoznak, ha valamilyen kérdése, problémája, közlendője van. Összességében tehát azt mondhatom adott a légkör ahhoz, hogy a kívánt életmódváltás megvalósuljon.

A felvételkor elvárás az, hogy az illető önsegítő csoport munkájában vegyen részt. Számomra ez nem volt kérdés, hiszen ekkor már másfél éve rendszeresen jártam a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Márvány utcai Fogadójába, a hétfői nyílt - magunk között csak Hogy vagy? - csoportba.

A csoportban való részvétel elvárása - sokan persze ezt kényszernek érzik - valóban segítő, építő tényező. Ilyen jellegű csoportokat a Ház is szervez. Minden napra jut egy - a lakók részvételével zajló - foglalkozás. Én három ilyen csoportot ismertem meg közelebbről, s közülük - talán azért mert ez áll legközelebb a külső csoportomhoz - a Pulzus csoportot látogatom rendszeresen. Itt hasonló alapelvek szerint, bár lényegesen rövidebb időkerettel zajlanak a foglalkozások.

A fentiekben igyekeztem minden olyan szempontot megmutatni, ami egy ilyen helyzetben fontos lehet. Persze ne gondolják, még ha a szélsőségekről írtam is, hogy minden ilyen fehér vagy fekete. A dolgok, melyek idővel így letisztulnak, általában folyamatosan kavarognak az emberben. Állandó hangulathullámzás, a jó és a rossz döntések folyamatos belső feszültségei, valamint az ezekből eredő önértékelési zavarok hihetetlenül megviselnek mindnyájunkat. Ilyenkor egymást is sokkal nehezebb elviselnünk, elfogadnunk. Időnként teljesen kétségbe vonjuk azt is, hogy van út a cél felé. Én most éppen egy ilyen krízis idején írom e sorokat. Olyan kérdések vannak bennem, amelyek megválaszolása, mint megoldandó feladat, az ilyen intézmények munkájában is meg kell, hogy jelenjen.

Meddig lehet ezt csinálni? Vissza lehet-e illeszkedni a külvilágba, miközben egy soha nem tapasztaltan zárt kasztrendszer alakul ki? Meddig előny és mikortól hátrány a "Hajléktalan" címke? A jelenlegi anyagi és egzisztenciális viszonyok között reális elvárás lehet-e az újrakezdés? Hogyan lehet visszakerülni a végzettség szerinti hivatásba, miközben minden egyéb érdek ez ellen hat? Van-e, lehet-e segítség, és ha igen negyvenévesen van-e elég időm és erőm azt igénybe venni? Lehet-e az eljátszott - szó szerint - lehetőségeket, életcélokat, vágyakat valóra váltani? A legfőbb kérdés persze sokszor az: érdemes-e kínlódni ezért?

Nem tudom mennyire érthető mindaz, amit mondani akartam. Nem vagyok tipikus hajléktalan, legalábbis abban az értelemben, ami a végzettségemet, egészségi állapotomat és szociális érzékenységemet illeti. Ugyanakkor minden olyan lépcsőfokot megjártam, míg ide kerültem, amit a lakótársaim is. Jó, hogy vannak ilyen helyek. Jó volna, ha lennének szilárdabb továbblépést biztosító kapaszkodók (átmeneti lakások, valódi feltételekkel bérelhető lakások és lakáshoz jutást biztosító - elérhető - anyagi eszközök, hitelek).

Jó volna, ha lenne még esélyem. Azt hiszem ezt most nem rontanám el. Addig is köszönöm mindenkinek, aki eddig segített. Ma már a doktornő lépését is, pedig akkor nagyon nehezteltem rá, mikor azt mondta: "Menjen és csinálja! Magának megvan az esze és az egészsége ahhoz, hogy éljen..." És most - minden kételyem és megválaszolatlan kérdés ellenére - élni akarok!!! - egyelőre ebben a Házban. 

Lajtai Ottó,
a Váltó-Ház lakójának írása a "Milyen itt lakni?" címmel meghirdetett pályázatra