Lakás és hajléktalanság

A hajléktalan emberek ellátására 1989 óta kiépült egy kiterjedt ellátórendszer. (Bár 1989 előtt is kerültek emberek hajléktalan élethelyzetbe, akkor – is? - ez még büntetendő cselekedet volt, és a „problémás”, valójában különféle, többek között lakhatási problémákkal küzdő embereket vagy intézményekbe (börtön, szenvedélybeteg rehabilitációs intézmény, pszichiátriai otthon stb) zárták, vagy rejtőzködniük kellett. A hajléktalanszállókat a rendszerváltozás után a hajléktalanná váló emberek tömeges megjelenése hívta tűzoltás-szerűen életre – és az ideiglenesnek szánt intézményrendszer az elmúlt majd’ 30 évben sem sokat változott, csupán rövidtávú, szegényes megoldásokat kínál.

Többféle hajléktalanszálló létezik: a két legelterjedtebb „típus” az ún. átmeneti szálló és az éjjeli menedékhely, melyeket civil szervezetek, egyházak és önkormányzatok működtetnek. Az éjjeli menedékhelyek jellemzően csak éjszaka tartanak nyitva, este hatkor van „beengedés”, és az intézményt reggel el kell hagyni. Az emberek általában többszemélyes, a törvény szerint max. 20 fős, hálótermekben alszanak, van wc, zuhanyzó, esetleg mosógép, közös konyha, zárható szekrény. A szolgáltatás igénybevétele ingyenes, de akár minden éjszaka másik ágyon kell aludni, és a szekrényeket reggel ki kell üríteni. Vannak olyan intézmények is, amelyek csak télen, novembertől áprilisig üzemelnek. A hajléktalan helyzetben levő embereket felsőfokú képesítéssel rendelkező szociális munkások próbálják segíteni abban, hogy az éjjeli menedékhelyről a lehetőség szerint továbbköltözzenek az átmeneti, ún. „fizetős” szállókra, ahol maximum két évig maradhatnak.

Ezekben az intézményekben stabil helyet, ágyat, szekrényt kapnak, a legtöbben napközben is benn lehet maradni. Az országban mindössze egy olyan intézmény van, a BMSZKI több mint száz éves Dózsa György úti átmeneti szállása, ahol egyágyas hálófülkék vannak, a többi intézményben legalább ketten, de inkább négyen alszanak egy szobában – a törvény akár 15 főt is engedélyez. Közös a konyha, közös a zuhanyzó, közös a wc – mint egy kollégiumban, csak ezekben az intézményekben felnőtt emberek élnek. A szociális munkások megpróbálnak figyelni arra is, hogy hasonló életritmusú embereket helyezzenek egy szobába: az éjszaka dolgozni járókat, akiknek napközben kell pihenniük, olyan szobába tegyék, ahol nem lakik nappal is otthon levő, szöszmötölő lakótárs… A havi térítési díj pár ezer forinttól tizenöt, húszezer forintig terjed (a szolgáltatás színvonalával összhangban), és több intézményben elvárás az előtakarékosság – amikor az ember a saját bankszámláján, betétkönyvén gyűjtöget havi rendszerességgel annak érdekében, hogy a kiköltözés után legyen egy kis kezdőtőkéje, amivel akár le tudja tenni egy lakás- vagy szobabérlet kaucióját.

Az átmeneti szállásokon lakókat egyénre szabott szociális munkával is támogatjuk, ami sokat tud tenni azért, hogy a megroggyant önbizalom helyreálljon, a megszakadt családi kapcsolatok újraéledjenek, a kifáradt szervezet fizikailag és pszichésen megerősödjön, a hajléktalan élethelyzetben élő ember új, piacképes szkilleket, szakmát sajátítson el. De hiába szerez sok hajléktalan ember akár bejelentett munkát, legtöbbjük számára vagy a közmunka, vagy egy minimálbért fizető állás érhető el – az ezekből megszerezhető jövedelmek pedig egyéb szociális, lakhatási támogatás híján nem teszik lehetővé egy lakás bérlését, fenntartását. Budapesten biztosan nem. Így, jobb híján maradnak a hajléktalanszállók. Pedig a szociális munkások szerint a hajléktalan élethelyzetben élő emberek nagyobbik része minimális (szakemberi vagy családi) támogatással, sőt, akár anélkül is tudna önállóan élni, magát ellátni – ennek mindössze anyagi akadályai vannak.

Kedves Érdeklődő, köszönjük, hogy elolvasta cikkünket! Ajánljuk figyelmébe kampányunk többi írását is, amelyek elérhetőek itt.